Harmadik fejezet

"But be loved by 

you. I wanna, I'll stay true..."

A fejem sajgott, valószínűleg a bűztől ami körülvett. Kórházszag. Életemben talán kétszer voltam itt, egyszer, amikor eltörtem a kezem, miközben fogócskáztam a barátaimmal az udvaron hatévesen, és másodszorra pedig  azért, mert a szüleim kizártak télen, mikor tizenkettő voltam. Majdnem halálra fagytam. És most is itt vagyok. És miért? Mert hagytam, hogy eltereljék a figyelmem a célomról, és emiatt egy kocsi motorháztetején végeztem. Szuper, nem? 

Körülöttem szöszmötöltek az emberek. Éreztem. 

- Meg fog gyógyulni, ugye, doktornő? - kérdezte egy mély, férfi hang. Zayn. Jutott eszembe a neve. De nem mertem kinyitni a szemem. Nem álltam készen rá, hogy lebasszam. 

- Természetesen, uram. Csak még egy kis pihenésre lenne szüksége - felelte a női hang, ezek szerint  a doktornő.

Azért aranyos, hogy érdeklődik felőlem - gyengült meg a gondolatom. - Basszus, ez az alap, azok után, hogy elüttetett. Vagy legalábbis megakadályozott abban, amit tenni készültem. 

- És meddig kell bent maradnia? - tette fel az újabb kérdést Zayn. 

De jó volt így pihenni. Csak én voltam és a hangok. 

- Még ma estére megfigyelés alatt tartjuk, de holnap már minden valószínűséggel hazaviheti a kisasszonyt - válaszolta a nő ismét, majd a léptek felerősödtek, aztán elhaltak, és engem elragadtak az álmaim bugyrai...

***

Mikor újra felébredtem, óvatosan kinyitottam a szemeim, hátha egyedül vagyok, de a kis résen keresztül láttam, hogy egy fekete hajú férfi ül az ágyam melletti széken, és az igazak álmát aludja. Mindkét szememre szükségem volt, hogy jobban megszemléljem, most, hogy nem tudja. Dús, éjfekete haját oldalt lenyíratta, de felül meghagyta a maga hosszán, így az az égbe meredt. Arca úgy nézett ki, mint egy modellé, komolyan. Egyszerűen tökéletesen. Nem lehet, hogy modell? Állát látszólag szúrós, apró borosta tarkította, ami tippem szerint nemrég lett borotválva. Egyre lejjebb haladva a testén, észrevettem a sok tintát, ami borítja a testét, de ezeket eddig a bőrdzsekije mind elrejtette a szemem elől. Kígyó, baba, mikrofon, temérdek felirat, amit ilyen távolról nem tudtam kivenni, csak egyet. ZAP.
- Tudtam, hogy jól nézek ki, de ennyire? - ugratott kedvesen, mire arcom felvette a hajam színét. Apró nevetőgödröcske jelent meg az arcán, mint aki jól végezte dolgát. Ó mennyire! Tuti ez volt az életcélja. Hogy zavarba hozzon. 
- Nem gondoltam volna, hogy még itt vagy - tereltem el a témát a kukkolásról.
- De nem így történt - válaszolta lazán, álmosságtól rekedtes hangon. A hatás kedvéért ásított egyet hozzá, majd mindkét kezét a magasba emelte, hogy kinyújtóztassa "öreg" végtagjait.  - Minden oké, amúgy? Veled? - tette hozzá a kedves kérdést. Tekintete a viccelődésből komolyra fordult, állkapcsa megrándult.
- Persze. Azon kívül, hogy egy autó motorházteteje landolt a bordáimon, minden rendben, naná - feleltem szarkasztikusan.
Ilyen vagyok. Nem tehetek róla. Rohadt szarkasztikus, amivel mindenki agyára tudok menni.
- Persze, azon kívül - felelte komoran, majd egy együttes dalának első akkordjai törték meg a köztünk lévő teret. - Bassza meg! - kiáltott fel, majd idegesen kisétált a szobából, az ajtót hangosan becsapta maga mögött. Közben az arcán vegyes érzelmek jelentek meg. Boldogság és idegesség keveréke. Vagyis a hívó nem lehetett más, mint a barátnője.
Erről eszembe jutott Alex. Fel sem hívtam, biztos keresett, mivel este nem voltam otthon. Gyors mozdulattal a mellettem lévő kis asztal felé fordultam, hátha az egyik fiókban vagy valahol megtalálom a készüléket, de sehol sem volt. Szuper! Gondolkodtam azon, hogy elkérem Zayn telefonját, de végül nem tettem, mikor pár perc elteltével visszasétált.
- Minden rendben? - kérdeztem most kivételesen kedvesen. Ajkai mosolyra húzódtak, de inkább gúnyos, mint őszinte mosolyra.
- Ezt nem inkább nekem kéne kérdeznem? - tudakolta kíváncsian.
- Kérdezheted te is, de értékelhetnéd, hogy kedves próbáltam lenni - nevettem fel. A nevetés mindenre gyógyír. Mindig ezt mondta valamelyik ősöm, de azt már nem tudom, melyik. Sose törődtek velem. Én miért tenném?
- Jó, bocs - kért elnézést, látszott rajta, hogy bánja az előző szólását. - És igen, minden rendben. - Hitetlenül néztem rá, mire megadta magát. - Oké, talán mégsem. A barátnőm előbb ordította le a fejem, hogy miért nem voltam otthon az este. Megint rátört a hisztiroham és a féltékenység, aztán tucatjára szőtte nekem az összeesküvés elméleteket, hogy milyen barna lotyóval csalom meg, és ez mennyire diszkrimináció a szőkékkel szemben. - Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha már várta volna, hogy valakinek kitálalhasson. Negatív diszkrimináció a szőkékkel szemben? Bírom a csajt - jegyeztem meg magamban.
- Igaza van - válaszoltam egyszerűen.
- Mi van?! - nézett rám a srác kidülledt szemekkel. Ha szemekkel ölni lehetne, talán most lenne az a pillanat, hogy halott lennék.
- Igaza van - ismételtem meg az előbbi kijelentésem.
- Nem, nincs - vágta rá dühösen. - De nem is értem, miért pont neked tálalok ki. Alig ismerlek.
- Jogos - feleltem. - De akkor is vele kéne lenned, ahelyett, hogy mellettem lennél. Ugyanis, nekem is van barátom. Felhívhattad volna. És valószínűleg ő is ezerszer hívott.
- Ezt mondhattad volna előbb is mondjuk - dobta be a megsértett kártyát, mint egy óvodás. Óvodás, teli tetoválásokkal. 
- Mikor?! Amikor tudatlanul feküdtem a kórházi ágyban? Vagy mikor gondoltad? Nem vagyok holmi telepatikus izé, hogy tudjak veled tudat alatt is dumcsizni! - Most már én is dühös voltam. Mi az, hogy mondhattam volna korábban is, hogy kapcsolatban vagyok! Még egy ilyen taplót...
Nem válaszolt.
- Tipikus pasi - folytattam a beszédem. - Mindig csak pofázik, de az agyát nem használja... Jellemző.
- Ez kedves, de még itt vagyok. Tudod, az a "tipikus pasi" - rajzolt idézőjelet a levegőbe a hatás kedvéért -, aki megmentette az életed, miután úgy döntöttél felbontod a KRESZ-t! - Ez övön aluli volt. Hisz' tényleg megmentett. És tényleg aranyos volt tőle, hogy bent maradt addig, míg fel nem kelek, és a saját szemével nem látja, hogy velem minden oké-e. - Ó, hogy mennyire jól kijönnétek Perrie-vel, jó ég!  
Ki az a Perrie? - emeltem rá a kérdő tekintetem, mire folytatta a beszédét.
- Perrie a barátnőm - felelte, mire összeraktam. Ezek szerint megértenénk egymást Perrie-vel. 
- Egyszer találkoznék vele - jegyeztem meg elejtve a mondatot minden érzelemtől vezérelve, remélve, hogy azért nem veszi komolyan.
Köhintett egyet, mintha nem hallotta volna, aztán fel-alá kezdett el járkálni a kórteremben. Ennél idegesítőbbet el nem tudtam képzelni... 
- Abbahagynád? Az idegeimen sétálsz, esküszöm... - szóltam rá erőteljesen, mire sértett fejjel nézett végig rajtam.
- Van egy olyan érzésem, hogy a kocsi nem csak a bordáidat döntötte romba, hanem a kedvességet is, amilyen voltál tegnap. - Kedves lettem volna? Véletlen egybeesés.
- Neked is felborulna a hormonháztartásod, ha egy kis pöcs meg akart volna erőszakolni! - hadonásztam magyarázás közben, mire csak annyit dünnyögött az orra alatt: Ezek a nők... - Valami baj van? - kérdeztem gúnyosan lenéző arca láttán.
- Nem, dehogyis. De nem akarsz véletlenül visszaaludni? Akkor nem vagy olyan goromba - mosolygott a saját kijelentésén, aztán hozzátette: Bár az a ránc a homlokodon... Huh. Az akkor is ott van - mutatott a homlokomra, mire nő létemre felpattantam, és a kis tükörhöz siettem, ami a szoba másik felében húzódott. Lábujjhegyre álltam, hogy normálisan lássam magam, és az állítólagos ráncot, de nem volt ott semmi. Anyád! 
A kórteremben ülő fiú elnevette magát a reakcióm láttán, csak nevetett, és nem akarta abbahagyni.
- Basszus! Csak ugrattál, te paraszt! - Megpróbáltam nem üvölteni neki, hogy mindenki hallja az épületben.
De Zayn még mindig nevetett.
- De ha láttad volna az arcod! Mindent megért. - Konkrétan a hasát fogta a nevetéstől. Szó szerint.
- Ezért most add kölcsön a mobilod - kérleltem, mire komoly arcot vágott, és semmi nyom nem maradt az arcán, ami arra utalt volna, hogy nevetőráncok uralták fél perce.
- Miért kellene? - érdeklődött keményen.
- Mert az enyém ki tudja hol van, és fel kell hívnom a barátom, hogy te hazamehess - válaszoltam diplomatikusan, mire a komoly arckifejezés helyét gondolkodó váltotta át.
- Rendben van - felelte, majd előhalászta a zsebéből a készüléket, feloldotta és odanyújtotta nekem.

A hatalmas mobil alig fért el az ujjaim között, mikor a kezembe vettem. A szemem viszont azonnal kiszúrta a háttérképet. Ő volt rajta és egy szőke hajú lány. Gondolom Perrie.
Megkerestem a "Telefon" ikont, majd hívást kezdeményeztem.
A vonal csengett egyet. Aztán még egyet. Majd megszólalt egy ismerős hang.
- Haló, tessék - hallatszott a vonal túloldaláról Alex.
- Szia, édes. Én vagyok az, Jade. - A szemem sarkából észrevettem, hogy Zayn próbál nem odafigyelni arra, hogy mit mondok a pasimnak, de a kíváncsisága győzött.
- Cica, te vagy az? Basszus, annyiszor hívtalak! Mi a francért nem vetted fel azt a rohadt telefont! Aggódtam érted, de rohadtul! - sóhajtott fellélegezve. - És mi ez a szám?
- Aranyos vagy, hogy aggódtál. Az egyik itteni nővér telefonjáról hívlak, mivel az enyém per pillanat nem tudom, hol van. - Nem szerettem volna hazudni neki, de így jött ki. Jobb, hogy nem tud az egész esetről, köztük Zaynről sem.
- Oké. De várj! Milyen nővér?! Hol vagy te most? Miért vagy kórházban? - válaszolta meg a saját kérdését. Igazat mondjam neki, vagy hazudjak megint? Inkább elmondom neki ezzel kapcsolatban az igazat.
- Tegnap elütöttek, mikor akartam menni haza. Siettem, ezért nem vettem észre az autót, és már meg is volt a baj - adtam meg neki a választ.
- Baszki! De jól vagy, cica? Mit mondott az orvos? Mikor jöhetsz haza? Tudod mit? Most indulok be hozzád. A St. Paulban vagy? - Bármi is történt, nagyon örültem neki, hogy így aggódik értem, amit nem minden pasi tenne meg a barátnőjéért, csak a jobb fajta pasik. Nem hiába érzek iránta valamit.
És előtört belőlem a kislány, aki mindig is vágyott egy hercegre, akivel aztán boldogan élhetnek, míg meg nem halnak.
- Igen, már minden rendben. Nem beszéltem még az orvossal, de a nővér azt mondta, hogy hamarosan - mondtam megint a hazugságot. - Köszi. Szeretlek - tettem hozzá óvatosan, mivel tudtam, nem vagyok egyedül a szobában.
- Én is. Érted bármit. Csók - adott ki egy cuppanós hangot, majd bontotta a vonalat, meg sem várva a válaszom.
- Csók... - lehelték a levegőbe ajkaim, majd a mellettem ülő férfi felé fordultam. - Köszi - mondtam, és megpróbáltam felállni, hogy visszaadjam neki a telefont, de hatalmas fájdalom szúrt az oldalamba, amitől a lábaim önkéntelenül is összerogytak, én pedig a földre hulltam.
Aztán újra minden olyan volt, mint mielőtt felkeltem.
Sötétség borított mindent.