Ötödik fejezet

"Oh, I just wanna take 

you anywhere that you like..."

A lány szőke haja csak úgy lobogott a kissé szeles időben, miközben a kávézó felé vettük az irányt, amit az egekbe dicsért. 

A gondolataim mindig ugyanoda terelődtek vissza. 

Miért ilyen kedves velem? Nem tettem neki semmit, amivel kiérdemeltem volna ezt nála. 

Nem faggatott egész úton, sőt igazából egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak mosolyogtunk egymásra, és egyre közelebb haladtunk ahhoz, hogy egy jó feketét felhajtsunk. 

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? - szaladt ki végül a számon meggondolás nélkül. 

A lány kékes szemeiben talán boldogság csillant, de felém fordult, és ajkai az egekbe kúsztak. 

- Szimpatikus vagy - vonta meg a vállát. - Aztán nem veszíthetek semmit, ha kedves vagyok valakihez - közölte végig mosolyogva, ami lehetett volna idegesítő, egy olyan búval és nehézségekkelbaszott lánynak, mint én. De nem volt az. A lány egész lénye kedvességtől és megértéstől sugárzott. Szerencsés lehet Zayn, amiért ilyen barátnője van. 

- Köszi - futott át az arcomon egy kis pír a bóktól. - Te is az vagy nekem. És nem is szoktak ilyen kedvesek lenni az emberek... velem - vallottam be az igazat.
Isten engem csak azért teremtett, hogy az emberek belém rúgjanak, aztán otthagyjanak a földön. Ja, kábé. 
Nem ismertem a szüleim, az egész életem otthonról otthonra jártam, míg tizennégy évesen találtam egy kedves párt, akik befogadtak, és úgy neveltek mint a lányukat az igazi mellett, aki velem egyidős volt. Lena volt a testvérem, a legjobb barátnőm. Volt... Szöges ellentétek voltunk, de hogy is tartja a mondás? Az ellentétek vonzzák egymást? Ő volt a tipikus szépség, a jókislány, az éltanuló, míg én a lázadó, bukott angyal, akit mások sosem értettek meg. Az emberek nem tudták elképzelni, mit keresünk egymás mellett jóban, rosszban. Naná, hogy én voltam mindig a hülye, akit ki kellett húzni állandóan a szarból. Aztán jött Josh, és azt hittem minden megváltozott... Nem voltak házibulik, csak csendes randik és pletykálkodások Lenával. Hogy csókol? Mit csináltunk éppen akkor? Mindent megtárgyaltunk, nem volt titkunk egymás előtt. De volt egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott. Szó szerint mindent. Újra visszament minden a normális kerékvágásba, ahol az embereknek csak púp vagyok a hátán. Ahol én vagyok a felesleges. Josht elrángatták a szülei, aznap költözött Ausztráliába, én pedig teljesen magam alatt voltam. Persze Lena jó barátnőként ezt nem hagyhatta.
- Minden rendben lesz - nyugtatgatott azon az estén. Annyira ölelkeztünk, hogy az én vörös tincseim összekeveredtek az ő sötétbarna hajzuhatagával. - Van egy jó ötletem - mondta ki, és állított ezzel mindent a feje tetejére. - Menjünk el, Jade! Lógjunk ki Ian szülinapi partijára! És ott mindketten berúghatunk! - Ian a pasija. Ők voltak ketten a tökéletes pár. A középsuli királya és királynője. Naná, hogy Lena szülei féltőn őrizték a lányukat, és nem engedtek el minket oda, így jött az ablakon kimászós ötlet.
Azelőtt sosem tett volna ilyesmit, tudtam, hogy csak miattam teszi.
- Oh, basszus! - kiáltottam akkor fel. - Basszunk be, ez kell nekem! Felejtenem kell! - adtam az ötlet alá a lovat aznap este, mire Lena csak elismerően bólintott.
Ianék nem laktak messze, talán öt utcányira maximum, így gyalog közelítettük meg a helyet.
Mielőtt odaértünk volna a házukhoz, tudtuk, hogy óriási buli van éppen, hiszen Ian James születésnapja van! Csaknem pirosbetűs ünnep! Óriási tömeg, beállt fiatalok... Csak a szokásos buli, csak annál kicsit jóval nagyobb. Az óriási hangszórókból tuc-tuc szarság szólt, amit nem neveztem volna semmi pénzért zenének.

- Megkeresem Iant! – üvöltötte túl a rémes hangzavart a barátnőm, és már indult is befele a házba, hogy a szóbanforgó személy nyakába vethesse magát.

Természetesen barátnőm pasija nem tudta, hogy Lena eljön a partijára, azt hitte otthon marad, mivel nem engedik el. Tényleg nem engedték el, de mégis itt volt. Pontosabban itt voltun

- Mi történt? - kérdeztem Lenát, aki feldúlva, dühösen viharzott ki a szobából, átvágtatott az egész házon, a nevemet kiabálva. - Itt vagyok - üvöltöttem neki vissza, és nagy nehezen sikerült melléjutnom.

- Nem hiszem el - patakzottak az arcán a könnyek.

- Mi történt? – kérdeztem tőle ismét. Láttam, hogy az tekintetére sötétség ül ki, soha nem láttam még ilyen dühösnek. Ha ölni lehetne a tekintetével, egészen biztos vagyok benne, hogy már megtette volna.

- Az a szemét rohadék! És még képes volt a képembe hazudni, hogy szeret?! Elhiszed ezt? – csapkodott a karjaival, aztán a szeméhez kapott, hogy kitörölje onnan a nedvességet. – Az a seggarc ott hancúrozott a kis ribivel, mikor beléptem. Ki tudja, mióta csinálhatja már ezt a hátam mögött… Hogy lehettem ekkora balfasz? – jöttek olyan szavak a szájára, amit alapjáraton inkább kerül.

- Nem voltál balfasz – vontam magamhoz, de nem segített. Lena arcáról még sebesebben kezdtek el folyni a rakoncátlan könnycseppek, felidézve nála az imént látottakat.

- De, igenis az voltam. Észre kellett volna vennem, hogy mi folyik a hátam mögött… - mondta kétségbeesve. Hosszú, sötétbarna haja immár kócos csomókban hullott le a vállára az idegességtől. – Menjünk, mielőtt még megölöm azt a seggarc Iant és a kis kurváját, Rosie-t.

Nem tehette róla, a fejemben megjelent egy kép, ahogy a tökéletes Lena Clarkson megtépi Rosie Michelle agyonhidrogénezett hajkoronáját. Vicces látvány volt, de mindenképp tanulságos.

- Oké, lépjünk innen, amúgy sincs jó pia, amitől be tudnék rúgni. – Ami persze kamu volt, mert Mr. Seggarc Nagymenőnek mindenből a legjobb kijárt. Még a piából is. – Hozom a kabátokat – feleltem, aztán már tűztem is a cuccokért, hogy szegénynek minél kevesebbet kelljen ebben a régen annyira hőn szeretett, most már inkább hűn utált személy csilivili otthonában tartózkodnia.

Hamar visszaértem, mire Lena gyorsan magához vette a felsőjét, magára vette, és már sietett is hazafele. Én pedig követtem. De a testvérem elkövette azt a hibát, amit normális esetben nem szokott. Teljesen érzelmektől részegen lépett le a járdaszegélyről, egyenesen egy száguldó autós elé. Naná, hogy a sofőr nem tartotta be a sebességkorlátot, így nem harminccal, hanem inkább százharminccal száguldozott a lakóterületen, ami Lena vesztét okozta.

Láttam. Az egészet. Láttam összeesni a testvéremet. Láttam ahogy a kocsi szélvédőjére pattan, és az üvegdarabok nyoma csúfítja el a makulátlan porcelánarcát.

- Neee! – szakadt ki a torkomból egy erőtlen sikoly. – Lena! – üvöltöttem, és már szaladtam is a lányhoz, hogy megvizsgáljam.

Az autós megállt, és kipattant a volán mögül.

-  Bassza meg! – hallottam a kissé szolid káromkodását ahhoz képest, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy részeg volt. Képes volt ittasan a volán mögé szállni! Képes volt…

- Segítség! – kiabáltam. – Valaki hívja a mentőket! – sipítottam riadtan. Az arcomból az összes vér kiszaladt, holt sápadt lettem.

Legnagyobb meglepetésemre Ian termett mellettem, és ugyanolyan ijedtnek tűnt, akárcsak én. Óvatosan Lena erőtlen teste alá nyúlt, így én hozzáférhettem a pulzusához. Csuklójához szorítottam a hüvelykujjam. De nem éreztem semmit.

- Nincs pulzusa – suttogtam magamnak először, csak Ian hallotta. – Nincs pulzusa! – kiáltottam most már hangosan, hogy a körénk gyűlt tömeg is hallja mi történt. Bár az biztos, hogy nem tartozott rájuk.

- Várj! – szólított fel Ian. – Megnézem én is. – Odalépett a testhez, én pedig reménykedve figyeltem. Bíztam benne, hogy csak én bénáztam egy sort, és rossz helyen kerestem a pulzust. – Tényleg nincs – motyogta megrémülve. Arca az eddigi fehérből mészszínűvé változott, mint aki rájött, hogy minden az ő hibájából történt.

Hiszen így is történt.

- Te szemét dög! – ugrottam neki a srácnak mielőtt reagálhatott volna. – Mi a faszt képzeltél? Hogy Lena nem jön rá a kis afférodra a ribikével?! – mondtam direkt kihangsúlyozva az ’affér’ szót. – Miattad történt ez, csakis miattad, te rohadék első szennyláda! – üvöltöttem, hogy mindenki hallja, aki az utcán tartózkodott.

Naná, hogy idő közben az autós eltiplizett, hagyta, hogy mi oldjuk meg helyette az ügyet.

- Hívjátok a mentőket! – ordította Ian a többieknek, mintha az előbb nem mondtam volna neki semmit. Ezt az első tajparasztot!

A szirénák viszonylag felhangoztak, felverve az egész utcát aznap este. Nem volt más választásom, fel kellett hívnom a szüleinket. Pontosabban az övéit…

- Kira! – szólítottam meg a nevelőanyám. – Baleset történt.

Nem sokkal később a Clarkson házaspár lépdelt felém a kórház kövein. A nő haja összekócolódott a nagy rohanásban, és ijedtség ült ki az arcára. Rögtön besietett a lányához. Pontosabban csak a testéhez. Keserves sírás hangjai törtek át a kórtermen.

-  Ez a te hibád! – nézett rám Jake Clarkson dühös szemekkel. – Biztos vagyok benne, hogy te vitted a minap abba a buliba! Pedig tudtad, hogy tilos. - Nem engedett megszólalni. – Elég! Csak tűnj el! – Aztán olyanokat vágott a fejemhez, ami még a mai napig is ott csöngenek a fülemben. – Csak púp voltál a hátunkon. Lena szeretett, és te erre mit tettél vele? Megölted – válaszolta meg a saját kérdését.

Az arcomon egy kósza könnycsepp kelt útra lefelé, amint meghallottam a szavait. Szíven ütöttek, mert tudtam, hogy igazak.

Kisétáltam az épületből, bár nem tudtam, mégis hova menjek. Amíg egy ismerős arc meg nem jelent előttem.

- Jade, igaz? Együtt járunk matekra. – Előttem az akkori tizenhat éves Alex állt, akik ketten kecót béreltek a közelben, és miután elmeséltem neki az egész történetet, befogadtak harmadiknak.

Nem sokkal később Henry, Alex haverja kiköltözött onnan, mi járni kezdtünk Alex-szel, és ketten maradtunk a lakásban.

És most itt állok.

Egy ismeretlen lánnyal, aki kedves hozzám, amit olyan kevesen tettek eddig velem.

- Min gondolkodsz? – kérdezett most először tőlem az út során a szöszike.

Csak most vettem észre, miért. Egy rebellis könnycsepp gondolt egyet, és megjelenítette a fejemben lezajló dolgokat.

- Az életemen – mondtam röviden. Azt hiszem bízhatok benne. – Végigvettem, hogy kik voltak eddig kedvesek hozzám huszonkét év alatt. És a szám elég silány.

- Sajnálom – válaszolta őszintén. Sose kértem mások sajnálatából. Ha valakinek elmondom, hogy a szüleim letettek valahol egy úton, mindenkinek a „sajnálom” jut először eszébe. Nem kell, kösz. Tudom magamtól is, hogy sanyarú a sorsom, nem kell, hogy más is eszembe juttassa. De valahogy tőle ez a szó másként hatott rám.  – És akarsz arról a srácról mesélni? Vagy inkább hanyagoljuk? – érdeklődött kedvesen.

Közben odaértünk a célponthoz, Perrie aranyosan kinyitotta előttem az ajtót, majd beengedett maga előtt, mint egy úriember, vagy inkább úri hölgy. Az ajtó egy nagy terembe vezetett, ahová apró asztalokat állítottak, hogy az emberek le tudjanak ülni köré, de nem széken, hanem párnán. Tucatnyi vendég várt már minket ott, lányok ültek ott úgy, mintha az emberek nem bámulnának be a szoknyájuk alá. Oh, de még mekkorát tévednek.

- Hova üljünk? – kérdeztem viszonozva egy kicsit a kedvességét azzal, hogy megkérdezem, merre szeretne letelepedni. A szőkeség csak megrántotta a vállát, miből arra következtettem, hogy neki mindegy, így egy sarki asztal felé vettem az irányt. – Itt jó? – tettem fel egy újabb kérdést, mire azt válaszolta: Persze.

A lábunkat magunk alá véve ültünk, és vártuk, hogy egy kiszolgáló megjelenjen, amire nem kellett sokáig várni. Plusz pont a helynek.

- Mit kérnek? – érdeklődött egy fekete hajú, a köténye alatt lévő ruhákból és fiatalos arcából ítélve tizennyolc év körüli leányzó.

Gyorsan végiglapozgattam az itallapot, majd megállapodott a szemem egy ínycsiklandozóan elkészített lattén.

-  Én egy karamellás lattét kérnék – válaszoltam az eladónak, mire ő felírta a rendelést egy papírra, és Perrie felé fordult.

- És ön?

A lány egy kicsit elgondolkodott, majd válaszolt.

- Egy jó erős hosszút kérnék feketén, sok cukorral. – Rakta le maga előtt szépen, rendezetten az itallapot, és úgy nézett a kiszolgáló lány sötét szemeibe.

Feketeszépség, hiszen mi tagadás, szép volt, felírta a rendelést, majd sietősen távozott a pult irányába. 

- Egy régi… barát – válaszoltam a régi kérdésére, amit még kint tett fel, mire Perrie kérdőn nézett rám.

- A barna göndör srác a szalonban? – kérdezte biztos ami biztos alapon.

Csak bólintottam.

-  Régen, nagyon régen együtt voltunk – csaptam bele a bizalomba és a mesélésbe. – Joshnak hívják. Persze a szülei nem díjazták, hogy együtt vagyunk, és ezért, vagy nem biztos, hogy ezért, de elvitték magukkal Ausztráliába, mivel ők ott találtak munkát. De ez már több mint hat éve történt.

- Tisztára mint egy romantikus regényben – felelte mosolyogva Perrie. – És mi a hézag? Miért nem lehettek együtt? – érdeklődött még mindig kedvesen. Másnak már rég megmondtam volna, hogy rendezze a saját életét ahelyett, hogy az enyémben vájkál, de ez a lány más volt. Káprázatos. Szerencsés lehet, aki a barátnőjének mondhatja magát.

- Hát… Új barátom van – vallottam be őszintén, mire Perrie szája egy ’o’-t formált.

Ja, nekem is ez a véleményem. Ennyit az én happy endemről.

- Na de várjunk… Melyiket szereted? Ugye nem felejtetted el ezt az ausztrál srácot? – kérdezte tovább vájkálva az érzéseim közt.

Tulajdonképpen én sem tudtam a választ…

- Nem tudom…  - vallottam be őszintén. – Josh az első szerelmem volt, persze, hogy nem felejtettem el. De… - Nem tudtam tovább folytatni. Nem jött ki hang a torkomból.

-  De az új srác más? – És telibe talált.

Alex más. Ő itt volt nekem a Lenával történt dolgok után. Befogadott. Szeretett, mikor senki más nem…

Akkor este eldöntöttem, hogy nem megyek többet iskolába, és láss csodát, így is lett. A magam ura vagyok. Végeztem az iskolakötelezettséggel, dolgozom, nem engedem, hogy más beleszóljon az életembe.

- Pontosan… - adtam szavakat a gondolataimnak.

A kiszolgáló lány ügyetlenül kiegyensúlyozta a rendelésünket, mi meg inni kezdtük a forró löttyöt.

-  Köszönöm, hogy megbízol bennem – mondta két korty között.

Megállt a poharam a levegőben, ahogy meghallottam ezt a pár szót.

- Ne viccelj! – néztem rá értetlen fejjel. – Én köszönöm, hogy elhívtál és meghallgattál. Már tudod, milyen egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok…

- Dehogy vagy! – simította meg bizonytalanul az alkarom. – Meg szeretnélek jobban ismerni – vallotta be. – Na meg persze, szívesen lecsekkolnám az új srácot, azért ez az ausztrál se rossz, akkor milyen lehet a másik? – ugratott, majd kiürítette a csészéjét.

Biztos voltam benne, hogy az arcom ég, mint a csipkebokor Mózes idején.

- Köszi. – Nem tudtam mást kinyögni.

- Itt a számom – csúsztatta elém a kávéhoz járt szalvétát, amire tollal egy telefonszám volt írva. Én is gyorsan lefirkantottam a lattéhoz járt fecnire a sajátom, majd felé nyújtottam. – Köszi. Mit szólnál, ha egyik este vacsit csinálnánk nálunk? Mondjuk csinálhatnánk együtt, és addig a fiúk is ismerkednek, na? Mit szólsz? – ajánlotta fel a fészküket dupla randi helyszíneként.

- Köszi, tökéletes lenne. Irtó aranyos vagy. – És így is gondoltam.

-  Oh, semmiség – legyintett a levegőbe.

- Huh, mennem kéne vissza dolgozni… - néztem a mobilom kijelzőjén nagyban villogó digitális órára.

- Persze, induljunk vissza. Mondjuk a jövő szombat jó lenne? – érdeklődött ismét.

Naná, hova is máshova menne két csaknem csóró húszan éves hétvégén. Oké, talán egy mozi egyszer-egyszer belefér a keretbe…

De már magam előtt elképzeltem azt a szombat estét.

Csak Perrie, Alex, én … és Zayn.