Don't lose hope

Don't lose hope? Mit jelentsen ez, Barby? - kérdezhetitek jogosan. 

Nem keresek kifogásokat, igyekszem írni ezt a blogom is, de az Édes élet a fő történetem, ezért meg kellett hoznom azt a döntést, hogy egy kicsit nyaralni küldöm Jade-et és Zaynt, hogy aztán újult erővel térjenek vissza Honoluluról. Valószínűleg a szünetük az Édes élet évadzárójáig fog tartani, de azután tuti felmennek a netre azonnali repjegyet vásárolni, hogy visszatérhessenek a színre.
Tényleg sajnálom, nem akartam olyan blogger lenni, aki egy ideig csinálja, csinálja, aztán abbahagyja a történetet, de így történt.
Kérlek, ne hagyjatok itt a szünet ellenére is, higgyétek el, még visszatérek, és befejezem a szerelmespár történetét, és nem akármilyen fordulatokkal!

"You'll never love yourself half as much as I love you

 And you'll never treat yourself right darlin' but I want you to 

If I let you know I'm here for you 

Maybe you'll love yourself like I love you, oh"

Boldog karácsonyt és szünetet mindenkinek! És ne feledjétek, ennyivel nem lehet elüldözni... 

Sajnálom és szeretlek titeket:

Barby

Hatodik fejezet

„Your hand fits in

mine like it’s made just for me…”

Óvatosan belehelyeztem a zárba a kulcsot, de nagy meglepetésemre az nem kattant.  Lehúztam a kilincset és beléptem a nyitott szobába. Otthon csak a szokásos „rend” fogadott. Szennyes cuccok a földön, szemetek szétszórva. Még nem volt időm megcsinálni, Alex meg… Úgyse fogja. 

- Te vagy az, édes?  - kérdezte egy kedves hang, ami a rögtön megnyugvást adott. 

- Igen! – kiáltottam be a hálóba, ahonnan a kérdést hallottam, mire egy barna hajú herceg lépett ki a szobából. Igaz, nem ült fehér lovon, nem adtak neki a szülei egy csomó lóvét, de mégis az én mesebeli hercegem volt. Ott volt nekem, amikor mindenki, szó szerint mindenki elhagyott és belém rúgott egy óriásit.

- Szia, cica – közeledett felém, majd egyre nagyobb léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot. Mikor egy centi sem választotta el a testünket egymástól, kicsit rücskös tenyerébe vette az arcom, és először apró csókot lehelt az ajkaimra, amolyan „na végre, hogy itt vagy” alapon. De én többet akartam, és tudtam, hogy ő is. Puha, meleg ajkaival távolodni akart tőlem, de nem engedtem neki. Karomat a nyaka köré fontam, úgy húztam magamhoz még közelebb. Tudta, mire vágyom, és engedelmeskedett néma kérésemnek. Immár durván préselte a száját az enyémhez, ragaszkodóan, követelőzően, és nekem ez tetszett. Kívánatosan az alsó ajkába haraptam, mire egy vágyakozó hang szűrődött ki az ajkai között. Elmélyítve a köszönést, nyelvével pecsételte meg az attrakciót, én engedelmesen szétnyitottam a kaput neki, mire a nyelveink táncra perdültek. 

- Hmmm, ilyen üdvözlést… - mondtam, mikor ajkaink szétváltak, de kezemmel továbbra is a nyakát karoltam.

- Megérdemled, cica – becézett, közben egyik kezével a derekamat markolászta, míg a másikkal az egyik tűzvörös tincsemet pécézte ki, és játszadozni kezdett vele.  – Milyen volt a munka? – érdeklődött, a derekamon fekvő ujjai óvatosan becsúsztak a felsőm szegélye alá, és ahol a bőrünk találkozott, úgy éreztem, mintha lángolnék.

- Furcsa – válaszoltam tömören, agyamban pedig azon filóztam, hogy elmondjam-e neki, hogy Josh hazajött és meglátogatott, vagy inkább hagyjam az egészet, mert csak idegeskedne. Az utóbbi változatnál döntöttem. Jobb lesz neki, ha nem tudja.

- Miért? – nézett a szemembe, én pedig igyekeztem nem elveszni a gyönyörű zöldesbarna szempárban.

- Találkoztam egy lánnyal. Nagyon aranyos volt. Meghívott kávézni, így elmentünk az egyik közeli kávézóba.  A pasijával jött, aki végül elment, aztán a lány látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen a toppon, így megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele kávézni. Erre csak azt válaszoltam, hogy miért ne. Úgy sem akart még nagyon tetoválást, jobban belegondolt, és csak hirtelen fellángolás volt – fejtettem ki a „furcsa” jelzőt, kihagyva a történetből Josht.

- Ahha, de te nem vagy az a barátkozós típus, tudod… Lena után, meg mondjuk azelőtt sem voltál valami nagy társasági ember… - Túl jól ismer. És minden, amit mondott, az igaz. De volt valami abban a lányban. A kisugárzása, a kedvessége, ami az egészet elhessegette.

- Igaz, de kedves volt, nem akartam megbántani – vontam meg a vállam, mire Alex abbahagyta a faggatózást, és inkább ő mesélt.

- Ma egy régi  ’57-es Chevi-t hoztak be javításra. Egyszerűen gyönyörű az a kocsi, esküszöm – kezdett bele a regélésbe.

Alex egy autójavító műhelyen gülizik elég sokat, imád bütykölni és javítani. Talán ezért fogadott be engem is…

Még mesélt olyanokat, hogy az emberek nem tudják, hogyan vigyázzanak az efféle régiségekre, és nem való az ilyen ürgék kezébe egy olyan csodaszép járgány. Én sosem rajongtam az ilyenekért, de ha őt ez teszi boldoggá, ki vagyok én, hogy az útjába álljak?

- Nem nézünk meg lazításképp egy filmet? – kérdezte, és már vette is elő a laptopját, hogy keressünk rajta egy olyat, ami mindkettőnknek megfelel. 

- Oké, mutasd, mik vannak! – utasítottam, ennek hatására Alex felém fordította a gépet, hogy én is láthassam.  – A lázadót? – kérdeztem, hátha megnézi velem Theo James újabb filmjét.

- Nemár! – panaszkodott. – Annak már az első része is olyan nyálas volt, majdnem kitaccsoltam, miközben megnézetted velem. Megesküdtem, hogy olyat még egyszer, sosem! – És komolyan gondolta. Szegény, miattam végigszenvedte a filmet.

- Oké-oké – egyeztem bele, majd megnézem egyedül. – Akkor az új Adam Sandler film?

- Pixel? – kérdezett vissza, mire csak bólintottam, de ő csak a fejét rázta. – Az nem gyerekes egy picit? – nevetett. Hát nem tudom, lehet.

- Oké, Mr. Válogatós. A kémmel lenne valami bajod? – néztem rá tettetett sértődöttséggel, de ő állta a tekintetem.

- Jó, legyen az – adta meg magát feltett kézzel, mintha valami nagy hibát követet volna el, de arcáról nem lehetett letörölni a vigyort.

Csináltam popcornt, amit majd még venni kéne, mert az volt az utolsó csomag itthon. 

- Tessék – tartottam felé a tálat, mire elvett egy marékkal és elegánsan a szájába tömte az egészet. – Hülye – mondtam miközben rázkódott a vállam a röhögéstől, és nyomtam egy apró puszit a popcornnal teli szájára.

Közben elindult a film. Jude Law megjelent a képernyőn elegáns öltönyben, de éreztem, hogy a mellettem ülő férfi nem a laptopot sasolja, annál inkább engem.

- Mi van? – kérdeztem, miután én is levettem a tekintetemet a „vászonról”.

- Gyönyörű vagy – tette meg a nagy vallomást. Egyik kezét az enyémre kulcsolta, és nemes egyszerűséggel alrébb tolta a laptopot, míg másikkal az arcom felé nyúlt, hogy közelebb húzzon és megcsókoljon.

Egyáltalán nem volt ellenemre, mit ne mondjak.

Amelyik kezemmel nem az övét fogtam, óvatosan fellépkedtem a combján, egészen a felsője szegélye alá, és lassan kezdtem felfele húzni, jelezve ezzel neki a szándékom. Ajkaimmal megszakítottam a csókot, és a füle felé haladtam. Mikor odaértem, aprót beleharaptam a cimpájába, mert tudtam, hogy azt imádja.

- Cica, megőrjítesz – vallotta be. – Így már nem maradt sok önuralmam, és amúgy is, nem filmet nézünk? – nevetgélt, bár éreztem a hangjában, hogy csak húzni akarja vele az agyam.

- A francba ezzel a filmmel meg a popcornnal. – A laptopért nyúltam, hogy leállítsam a filmet, és végleg eltávolítsam az utamból. – Vagy inkább Melissa McCarty-t választod helyettem? – kérdeztem, mikor visszafordultam felé. Éreztem a leheletét, tudtam már a választ a saját kérdésemre.

- Oh, cica, sosem tennék olyat – felelte gondolkodás nélkül, és a számra tapasztotta az övét, majd csodálatos kezeit a derekamra repítette, úgy terelgetett az ölébe. A nyaka köré fontam a karom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, ha szükséges, és engedtem, hogy nyelvével az enyémet kényeztesse. Ujjai a lenge felsőm anyaga alá másztak, ezzel segítve le rólam a ruhát. Az alját megfogta, gyors mozdulattal átvetette a fejem felett, aztán a földre hajította.  – Tökéletes vagy – motyogta, miközben puha ajkai a nyakamon vándoroltak le a most már szabadon hagyott felületen.  – Nem is tudod, mennyire kívánlak. – Nem válaszoltam semmit, csak némán hallgattam a vallomásait, miközben gyakorlott mozdulattal szedtem le róla a pólóját.  A szürke ruhadarab is a padlón landolt, az én fekete felsőmön.  Ujjaival a melltartópántjaimat birizgálta, majd úgy látta legjobbnak, ah eltávolítja a zavaró tényezőket.  – Szeretlek – mondta ki. Tudtam, hogy nem csak a túlfűtöttség és a szex hevében mondja, hanem komolyan is gondolja. Beavatott néhány mocskos ügyébe, tudtam, milyen volt még kamaszkorában, de nem érdekelt. Tisztában voltam vele, hogy már nem ugyanaz a meggondolatlan kissrác, aki akkor volt.

- Én is szeretlek – válaszoltam, majd a nadrágja gombjához nyúltam, és kiakasztottam azt a helyéről. 

Végül az összes ruhadarabunk a földre került, de csak egy gondolatom volt. Szeretem. Ezt a fiút szeretem.

***

Másnap a hülye csengőóra ébresztett, mégpedig ezzel azt jelezve, hogy ébredezni kéne…

- Basszus – nyöszörögtem az álmosságtól.  Megdörzsöltem a szemeim, hogy végre láthassak valamit.  Mellettem Alex is érzékelte az irritáló jelzést, így mozgolódni kezdett. Barna haja összekócolódott az alvástól. 

Óvatosan kikeltem a paplan alól, hogy ne keltsem fel szegényt, hadd aludjon, ha egyszer neki csak későbbre kell bemennie szerelni. 

Az időjárás-előrejelentés mára napos időt mondott, egészen pontosan 27°-ot jelentett be. Ezzel a tudattal léptem a szekrényemhez, hogy előkotorjak egy megfelelő öltözetet. Maradtam a jól megszokott koptatott sortomnál, felsőként pedig egy fekete kötött hatású pólót találtam, ami illett a körmöm sötét színéhez.

- Ilyen korán menned kell? – nyöszörögte egy hang a hátam mögül, miközben én a kiválasztott ruhadarabokat igyekeztem felvenni. 

Megfordultam, hogy hálótársam szemébe tudjak nézni, úgy válaszoltam.

- Sajnos. Így is sokat hiányoztam most minden miatt… Muszáj bemennem – feleltem, bár én élveztem, amit csinálhatok. Szerettem rajzolni, művészkedni, alkotni. Ez volt a nekem való hely, és már egy ideje itt gülizek, szóval Dave-nek is hűséges munkaereje van.  

- Ahj – hallottam, hogy Alex a hátam mögött felsóhajt, és teljesen az arcára húzza a takarót, hogy visszaaludjon. 

Kiosontam a szobából, egyenesen a fürdőszobába, ahol gyorsan feltettem a szokásos sminkemet. Tus, ceruza, spirál kombinációt.  Magamra húztam a mindennapos ékszereimet, aztán már indultam is a cipőspulthoz, hogy megkeressem a rongyosra hordott fekete bakancsom.

Még utoljára visszamentem a hálóba, hogy elköszönhessek rendesen Alextől.

- Szia. Elmentem – suttogtam a fülébe, mire kinyitotta a szemét, így egyenesen a sötét íriszeimbe válaszolt.

- Rendben, szeretlek. – Közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. Ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta, és a helyzet miatt, most én fogtam a tenyereim közé enyhén borostás arcát.

- Én is szeretlek – feleltem, mikor eltávolodtunk egymástól. Már mentem is a küszöb felé, hogy ténylegesen is munkába indulhassak, de még egyszer megszólalt.

- Mikor jössz, cica? – kérdezte álmossággal a hangjában.

Visszafordultam még az ajtóból, és úgy válaszoltam.

- Még kérdéses, de mindenképp írok – ígértem, majd sietve léptem ki a bejárati ajtón, mert ha így fogok továbbra is totojázni biztosan elkések, aminek már nem lenne jó vége…   

Futva közlekedtem az utcán, sűrűn elnézést kérve, de attól még kaptam néhány „kedves” szót az arrajáróktól. Mikor a bejárathoz értem, erősen becsaptam az ajtót, mire Dave egy dühös pillantással jutalmazott. 

- Szia, Angyalom! – becézett köszönésképpen. Igaz, csak pár évvel idősebb nálam, de nem az én esetem. Meg amúgy sem szeretnék többet tőle, mint munkakapcsolat.

- Ne „angyalomozz” itt nekem! – szóltam rá mérgesen. Sosem szerettem, ha olyasminek hívnak, amitől a természetem messze áll. Na, az angyal ilyen. A bukott angyal. Na az már más tészta.  – Tudod, hogy rühellem, ha így hívsz! – Naná, hogy tudta, de csak azért sem hagyott fel vele…

- Gond van, Angyalom? – Nyomott egyet direkt az utált szóra. Hogy baszná meg egy jól irányzott villámcsapás.  – Csak mert tegnap elmentél…

Semmi gondom azzal, ha számon kér, hiszen a felettesem, én pedig ismét csak egy levéllel léptem le.

- Igen, tudom. És sajnálom, csak… Felcseszte az agyam egy igen kínos helyzet – válaszoltam, kikerülve, hogy megtudja, fiú van a dologban.

- Hmm, én fel tudnálak vidítani – ajánlkozott perverzül.  Poénból közeledett felém, hogy megölelhessen.

- Baszd meg! – löktem el magamtól, mire csak felkacagott.

Ő már csak ilyen. Meg lehet szokni, ha már több mint öt éve itt gülizik az ember, és el kell viselni azt a fenevad pofáját. 

 - De ha mégis… - tette fel újra az ajánlatot, mire szembe álltam vele, és keresztbe fontam a karom.

 - Ümm-ümmm – ráztam meg a fejem. – Még mindig nincs rád szükségem.

Tisztában vagyok vele, hogy hülyül, igazából az érett, idősebb nők az esetei, amit már akkor tisztázott velem, amikor először betettem a lában a szalonba. 

Egy idegesítő hangra lettem figyelmes. Az a rohadt csengő…  A bejárati ajtóra szerelt kis csilingelő harangocska jelezte, hogy egy újabb vendég érkezett.  A szél miatt kilétét fekete pulcsi takarta, kapucniját a fejébe húzta, így azt se tudtam megállapítani, hogy fiú-e vagy lány.  Oké, de talán azt igen. Fekete, térdnél kivágott farmert viselt, lábfejeit hatalmas bakancs borította így ősz elején. Mikor átlépte a küszöböt, szemeivel közbetekintett, majd lekapta azt az istenverte csuklyát a fejéről, így megismerhettem.

Fekete haja az égnek állt az előző mozdulattól, így olyan beletúrni valónak tűnt. Bal fülében egy kisebb fajta fültágító díszelgett, jobb orrlyukában pedig egy fém piercing csillant. Mikor meglátott, egyenesen felém haladt, meg sem várva azt, hogy én fogok-e majd rajta alkotni, vagy Dave.

Barna íriszeit rajtam legeltette, ahogy egy húszan éves hímnemű szokta, ahogy meglát egy korabelit csajt.

- Jó napot! Segíthetek? – Állította meg Dave az eszelősen felém közeledő fickót.

- Csá! – intett neki lazán, majd felém fordult. – Beszélnünk kell! – kérte olyan tekintettel, amit nem lehetett visszautasítani.

Dave-re néztem, aki csak bólintott amolyan „Nyomás, úgyse hiányoztál öt éven keresztül egyszer sem!” nézéssel.  Amit én szintén egy biccentéssel vettem tudomást, és követtem kifele az alakot.

Követtem Zaynt.

Ötödik fejezet

"Oh, I just wanna take 

you anywhere that you like..."

A lány szőke haja csak úgy lobogott a kissé szeles időben, miközben a kávézó felé vettük az irányt, amit az egekbe dicsért. 

A gondolataim mindig ugyanoda terelődtek vissza. 

Miért ilyen kedves velem? Nem tettem neki semmit, amivel kiérdemeltem volna ezt nála. 

Nem faggatott egész úton, sőt igazából egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak mosolyogtunk egymásra, és egyre közelebb haladtunk ahhoz, hogy egy jó feketét felhajtsunk. 

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? - szaladt ki végül a számon meggondolás nélkül. 

A lány kékes szemeiben talán boldogság csillant, de felém fordult, és ajkai az egekbe kúsztak. 

- Szimpatikus vagy - vonta meg a vállát. - Aztán nem veszíthetek semmit, ha kedves vagyok valakihez - közölte végig mosolyogva, ami lehetett volna idegesítő, egy olyan búval és nehézségekkelbaszott lánynak, mint én. De nem volt az. A lány egész lénye kedvességtől és megértéstől sugárzott. Szerencsés lehet Zayn, amiért ilyen barátnője van. 

- Köszi - futott át az arcomon egy kis pír a bóktól. - Te is az vagy nekem. És nem is szoktak ilyen kedvesek lenni az emberek... velem - vallottam be az igazat.
Isten engem csak azért teremtett, hogy az emberek belém rúgjanak, aztán otthagyjanak a földön. Ja, kábé. 
Nem ismertem a szüleim, az egész életem otthonról otthonra jártam, míg tizennégy évesen találtam egy kedves párt, akik befogadtak, és úgy neveltek mint a lányukat az igazi mellett, aki velem egyidős volt. Lena volt a testvérem, a legjobb barátnőm. Volt... Szöges ellentétek voltunk, de hogy is tartja a mondás? Az ellentétek vonzzák egymást? Ő volt a tipikus szépség, a jókislány, az éltanuló, míg én a lázadó, bukott angyal, akit mások sosem értettek meg. Az emberek nem tudták elképzelni, mit keresünk egymás mellett jóban, rosszban. Naná, hogy én voltam mindig a hülye, akit ki kellett húzni állandóan a szarból. Aztán jött Josh, és azt hittem minden megváltozott... Nem voltak házibulik, csak csendes randik és pletykálkodások Lenával. Hogy csókol? Mit csináltunk éppen akkor? Mindent megtárgyaltunk, nem volt titkunk egymás előtt. De volt egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott. Szó szerint mindent. Újra visszament minden a normális kerékvágásba, ahol az embereknek csak púp vagyok a hátán. Ahol én vagyok a felesleges. Josht elrángatták a szülei, aznap költözött Ausztráliába, én pedig teljesen magam alatt voltam. Persze Lena jó barátnőként ezt nem hagyhatta.
- Minden rendben lesz - nyugtatgatott azon az estén. Annyira ölelkeztünk, hogy az én vörös tincseim összekeveredtek az ő sötétbarna hajzuhatagával. - Van egy jó ötletem - mondta ki, és állított ezzel mindent a feje tetejére. - Menjünk el, Jade! Lógjunk ki Ian szülinapi partijára! És ott mindketten berúghatunk! - Ian a pasija. Ők voltak ketten a tökéletes pár. A középsuli királya és királynője. Naná, hogy Lena szülei féltőn őrizték a lányukat, és nem engedtek el minket oda, így jött az ablakon kimászós ötlet.
Azelőtt sosem tett volna ilyesmit, tudtam, hogy csak miattam teszi.
- Oh, basszus! - kiáltottam akkor fel. - Basszunk be, ez kell nekem! Felejtenem kell! - adtam az ötlet alá a lovat aznap este, mire Lena csak elismerően bólintott.
Ianék nem laktak messze, talán öt utcányira maximum, így gyalog közelítettük meg a helyet.
Mielőtt odaértünk volna a házukhoz, tudtuk, hogy óriási buli van éppen, hiszen Ian James születésnapja van! Csaknem pirosbetűs ünnep! Óriási tömeg, beállt fiatalok... Csak a szokásos buli, csak annál kicsit jóval nagyobb. Az óriási hangszórókból tuc-tuc szarság szólt, amit nem neveztem volna semmi pénzért zenének.

- Megkeresem Iant! – üvöltötte túl a rémes hangzavart a barátnőm, és már indult is befele a házba, hogy a szóbanforgó személy nyakába vethesse magát.

Természetesen barátnőm pasija nem tudta, hogy Lena eljön a partijára, azt hitte otthon marad, mivel nem engedik el. Tényleg nem engedték el, de mégis itt volt. Pontosabban itt voltun

- Mi történt? - kérdeztem Lenát, aki feldúlva, dühösen viharzott ki a szobából, átvágtatott az egész házon, a nevemet kiabálva. - Itt vagyok - üvöltöttem neki vissza, és nagy nehezen sikerült melléjutnom.

- Nem hiszem el - patakzottak az arcán a könnyek.

- Mi történt? – kérdeztem tőle ismét. Láttam, hogy az tekintetére sötétség ül ki, soha nem láttam még ilyen dühösnek. Ha ölni lehetne a tekintetével, egészen biztos vagyok benne, hogy már megtette volna.

- Az a szemét rohadék! És még képes volt a képembe hazudni, hogy szeret?! Elhiszed ezt? – csapkodott a karjaival, aztán a szeméhez kapott, hogy kitörölje onnan a nedvességet. – Az a seggarc ott hancúrozott a kis ribivel, mikor beléptem. Ki tudja, mióta csinálhatja már ezt a hátam mögött… Hogy lehettem ekkora balfasz? – jöttek olyan szavak a szájára, amit alapjáraton inkább kerül.

- Nem voltál balfasz – vontam magamhoz, de nem segített. Lena arcáról még sebesebben kezdtek el folyni a rakoncátlan könnycseppek, felidézve nála az imént látottakat.

- De, igenis az voltam. Észre kellett volna vennem, hogy mi folyik a hátam mögött… - mondta kétségbeesve. Hosszú, sötétbarna haja immár kócos csomókban hullott le a vállára az idegességtől. – Menjünk, mielőtt még megölöm azt a seggarc Iant és a kis kurváját, Rosie-t.

Nem tehette róla, a fejemben megjelent egy kép, ahogy a tökéletes Lena Clarkson megtépi Rosie Michelle agyonhidrogénezett hajkoronáját. Vicces látvány volt, de mindenképp tanulságos.

- Oké, lépjünk innen, amúgy sincs jó pia, amitől be tudnék rúgni. – Ami persze kamu volt, mert Mr. Seggarc Nagymenőnek mindenből a legjobb kijárt. Még a piából is. – Hozom a kabátokat – feleltem, aztán már tűztem is a cuccokért, hogy szegénynek minél kevesebbet kelljen ebben a régen annyira hőn szeretett, most már inkább hűn utált személy csilivili otthonában tartózkodnia.

Hamar visszaértem, mire Lena gyorsan magához vette a felsőjét, magára vette, és már sietett is hazafele. Én pedig követtem. De a testvérem elkövette azt a hibát, amit normális esetben nem szokott. Teljesen érzelmektől részegen lépett le a járdaszegélyről, egyenesen egy száguldó autós elé. Naná, hogy a sofőr nem tartotta be a sebességkorlátot, így nem harminccal, hanem inkább százharminccal száguldozott a lakóterületen, ami Lena vesztét okozta.

Láttam. Az egészet. Láttam összeesni a testvéremet. Láttam ahogy a kocsi szélvédőjére pattan, és az üvegdarabok nyoma csúfítja el a makulátlan porcelánarcát.

- Neee! – szakadt ki a torkomból egy erőtlen sikoly. – Lena! – üvöltöttem, és már szaladtam is a lányhoz, hogy megvizsgáljam.

Az autós megállt, és kipattant a volán mögül.

-  Bassza meg! – hallottam a kissé szolid káromkodását ahhoz képest, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy részeg volt. Képes volt ittasan a volán mögé szállni! Képes volt…

- Segítség! – kiabáltam. – Valaki hívja a mentőket! – sipítottam riadtan. Az arcomból az összes vér kiszaladt, holt sápadt lettem.

Legnagyobb meglepetésemre Ian termett mellettem, és ugyanolyan ijedtnek tűnt, akárcsak én. Óvatosan Lena erőtlen teste alá nyúlt, így én hozzáférhettem a pulzusához. Csuklójához szorítottam a hüvelykujjam. De nem éreztem semmit.

- Nincs pulzusa – suttogtam magamnak először, csak Ian hallotta. – Nincs pulzusa! – kiáltottam most már hangosan, hogy a körénk gyűlt tömeg is hallja mi történt. Bár az biztos, hogy nem tartozott rájuk.

- Várj! – szólított fel Ian. – Megnézem én is. – Odalépett a testhez, én pedig reménykedve figyeltem. Bíztam benne, hogy csak én bénáztam egy sort, és rossz helyen kerestem a pulzust. – Tényleg nincs – motyogta megrémülve. Arca az eddigi fehérből mészszínűvé változott, mint aki rájött, hogy minden az ő hibájából történt.

Hiszen így is történt.

- Te szemét dög! – ugrottam neki a srácnak mielőtt reagálhatott volna. – Mi a faszt képzeltél? Hogy Lena nem jön rá a kis afférodra a ribikével?! – mondtam direkt kihangsúlyozva az ’affér’ szót. – Miattad történt ez, csakis miattad, te rohadék első szennyláda! – üvöltöttem, hogy mindenki hallja, aki az utcán tartózkodott.

Naná, hogy idő közben az autós eltiplizett, hagyta, hogy mi oldjuk meg helyette az ügyet.

- Hívjátok a mentőket! – ordította Ian a többieknek, mintha az előbb nem mondtam volna neki semmit. Ezt az első tajparasztot!

A szirénák viszonylag felhangoztak, felverve az egész utcát aznap este. Nem volt más választásom, fel kellett hívnom a szüleinket. Pontosabban az övéit…

- Kira! – szólítottam meg a nevelőanyám. – Baleset történt.

Nem sokkal később a Clarkson házaspár lépdelt felém a kórház kövein. A nő haja összekócolódott a nagy rohanásban, és ijedtség ült ki az arcára. Rögtön besietett a lányához. Pontosabban csak a testéhez. Keserves sírás hangjai törtek át a kórtermen.

-  Ez a te hibád! – nézett rám Jake Clarkson dühös szemekkel. – Biztos vagyok benne, hogy te vitted a minap abba a buliba! Pedig tudtad, hogy tilos. - Nem engedett megszólalni. – Elég! Csak tűnj el! – Aztán olyanokat vágott a fejemhez, ami még a mai napig is ott csöngenek a fülemben. – Csak púp voltál a hátunkon. Lena szeretett, és te erre mit tettél vele? Megölted – válaszolta meg a saját kérdését.

Az arcomon egy kósza könnycsepp kelt útra lefelé, amint meghallottam a szavait. Szíven ütöttek, mert tudtam, hogy igazak.

Kisétáltam az épületből, bár nem tudtam, mégis hova menjek. Amíg egy ismerős arc meg nem jelent előttem.

- Jade, igaz? Együtt járunk matekra. – Előttem az akkori tizenhat éves Alex állt, akik ketten kecót béreltek a közelben, és miután elmeséltem neki az egész történetet, befogadtak harmadiknak.

Nem sokkal később Henry, Alex haverja kiköltözött onnan, mi járni kezdtünk Alex-szel, és ketten maradtunk a lakásban.

És most itt állok.

Egy ismeretlen lánnyal, aki kedves hozzám, amit olyan kevesen tettek eddig velem.

- Min gondolkodsz? – kérdezett most először tőlem az út során a szöszike.

Csak most vettem észre, miért. Egy rebellis könnycsepp gondolt egyet, és megjelenítette a fejemben lezajló dolgokat.

- Az életemen – mondtam röviden. Azt hiszem bízhatok benne. – Végigvettem, hogy kik voltak eddig kedvesek hozzám huszonkét év alatt. És a szám elég silány.

- Sajnálom – válaszolta őszintén. Sose kértem mások sajnálatából. Ha valakinek elmondom, hogy a szüleim letettek valahol egy úton, mindenkinek a „sajnálom” jut először eszébe. Nem kell, kösz. Tudom magamtól is, hogy sanyarú a sorsom, nem kell, hogy más is eszembe juttassa. De valahogy tőle ez a szó másként hatott rám.  – És akarsz arról a srácról mesélni? Vagy inkább hanyagoljuk? – érdeklődött kedvesen.

Közben odaértünk a célponthoz, Perrie aranyosan kinyitotta előttem az ajtót, majd beengedett maga előtt, mint egy úriember, vagy inkább úri hölgy. Az ajtó egy nagy terembe vezetett, ahová apró asztalokat állítottak, hogy az emberek le tudjanak ülni köré, de nem széken, hanem párnán. Tucatnyi vendég várt már minket ott, lányok ültek ott úgy, mintha az emberek nem bámulnának be a szoknyájuk alá. Oh, de még mekkorát tévednek.

- Hova üljünk? – kérdeztem viszonozva egy kicsit a kedvességét azzal, hogy megkérdezem, merre szeretne letelepedni. A szőkeség csak megrántotta a vállát, miből arra következtettem, hogy neki mindegy, így egy sarki asztal felé vettem az irányt. – Itt jó? – tettem fel egy újabb kérdést, mire azt válaszolta: Persze.

A lábunkat magunk alá véve ültünk, és vártuk, hogy egy kiszolgáló megjelenjen, amire nem kellett sokáig várni. Plusz pont a helynek.

- Mit kérnek? – érdeklődött egy fekete hajú, a köténye alatt lévő ruhákból és fiatalos arcából ítélve tizennyolc év körüli leányzó.

Gyorsan végiglapozgattam az itallapot, majd megállapodott a szemem egy ínycsiklandozóan elkészített lattén.

-  Én egy karamellás lattét kérnék – válaszoltam az eladónak, mire ő felírta a rendelést egy papírra, és Perrie felé fordult.

- És ön?

A lány egy kicsit elgondolkodott, majd válaszolt.

- Egy jó erős hosszút kérnék feketén, sok cukorral. – Rakta le maga előtt szépen, rendezetten az itallapot, és úgy nézett a kiszolgáló lány sötét szemeibe.

Feketeszépség, hiszen mi tagadás, szép volt, felírta a rendelést, majd sietősen távozott a pult irányába. 

- Egy régi… barát – válaszoltam a régi kérdésére, amit még kint tett fel, mire Perrie kérdőn nézett rám.

- A barna göndör srác a szalonban? – kérdezte biztos ami biztos alapon.

Csak bólintottam.

-  Régen, nagyon régen együtt voltunk – csaptam bele a bizalomba és a mesélésbe. – Joshnak hívják. Persze a szülei nem díjazták, hogy együtt vagyunk, és ezért, vagy nem biztos, hogy ezért, de elvitték magukkal Ausztráliába, mivel ők ott találtak munkát. De ez már több mint hat éve történt.

- Tisztára mint egy romantikus regényben – felelte mosolyogva Perrie. – És mi a hézag? Miért nem lehettek együtt? – érdeklődött még mindig kedvesen. Másnak már rég megmondtam volna, hogy rendezze a saját életét ahelyett, hogy az enyémben vájkál, de ez a lány más volt. Káprázatos. Szerencsés lehet, aki a barátnőjének mondhatja magát.

- Hát… Új barátom van – vallottam be őszintén, mire Perrie szája egy ’o’-t formált.

Ja, nekem is ez a véleményem. Ennyit az én happy endemről.

- Na de várjunk… Melyiket szereted? Ugye nem felejtetted el ezt az ausztrál srácot? – kérdezte tovább vájkálva az érzéseim közt.

Tulajdonképpen én sem tudtam a választ…

- Nem tudom…  - vallottam be őszintén. – Josh az első szerelmem volt, persze, hogy nem felejtettem el. De… - Nem tudtam tovább folytatni. Nem jött ki hang a torkomból.

-  De az új srác más? – És telibe talált.

Alex más. Ő itt volt nekem a Lenával történt dolgok után. Befogadott. Szeretett, mikor senki más nem…

Akkor este eldöntöttem, hogy nem megyek többet iskolába, és láss csodát, így is lett. A magam ura vagyok. Végeztem az iskolakötelezettséggel, dolgozom, nem engedem, hogy más beleszóljon az életembe.

- Pontosan… - adtam szavakat a gondolataimnak.

A kiszolgáló lány ügyetlenül kiegyensúlyozta a rendelésünket, mi meg inni kezdtük a forró löttyöt.

-  Köszönöm, hogy megbízol bennem – mondta két korty között.

Megállt a poharam a levegőben, ahogy meghallottam ezt a pár szót.

- Ne viccelj! – néztem rá értetlen fejjel. – Én köszönöm, hogy elhívtál és meghallgattál. Már tudod, milyen egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok…

- Dehogy vagy! – simította meg bizonytalanul az alkarom. – Meg szeretnélek jobban ismerni – vallotta be. – Na meg persze, szívesen lecsekkolnám az új srácot, azért ez az ausztrál se rossz, akkor milyen lehet a másik? – ugratott, majd kiürítette a csészéjét.

Biztos voltam benne, hogy az arcom ég, mint a csipkebokor Mózes idején.

- Köszi. – Nem tudtam mást kinyögni.

- Itt a számom – csúsztatta elém a kávéhoz járt szalvétát, amire tollal egy telefonszám volt írva. Én is gyorsan lefirkantottam a lattéhoz járt fecnire a sajátom, majd felé nyújtottam. – Köszi. Mit szólnál, ha egyik este vacsit csinálnánk nálunk? Mondjuk csinálhatnánk együtt, és addig a fiúk is ismerkednek, na? Mit szólsz? – ajánlotta fel a fészküket dupla randi helyszíneként.

- Köszi, tökéletes lenne. Irtó aranyos vagy. – És így is gondoltam.

-  Oh, semmiség – legyintett a levegőbe.

- Huh, mennem kéne vissza dolgozni… - néztem a mobilom kijelzőjén nagyban villogó digitális órára.

- Persze, induljunk vissza. Mondjuk a jövő szombat jó lenne? – érdeklődött ismét.

Naná, hova is máshova menne két csaknem csóró húszan éves hétvégén. Oké, talán egy mozi egyszer-egyszer belefér a keretbe…

De már magam előtt elképzeltem azt a szombat estét.

Csak Perrie, Alex, én … és Zayn.

Negyedik fejezet

"You'll never know 

how to make it on your own..."

Huszonnégy órán belül másodszor ébredtem egy kórházi ágyban. Fasza. Pislákolva nyitottam ki a szemeimet, miközben egy nagy folt szegélyei és vonalai alakultak ki a szemem előtt. Mogyoróbarna haja az egekbe meredt, mint aki nemrég kelt fel. Valószínűleg így is volt. Sötét íriszeit egyenesen rám meresztette, és mikor meglátta, hogy őt nézem, mosoly ült ki az arcára.
- Alex - suttogtam önfeledve, és legszívesebben a nyakába vetném magam.
- Bébi, hogy vagy? - Kelt fel a fotelkából, ahol eddig szundikált. Leült az ágyam szélére, tenyerét a kézfejemre helyezte, nem is tudva ezzel, hogy ettől a szívverésemet az űrig lökte.
- Őszintén? Fáradtan - mondtam ki, mire fejével felém közeledett, és mikor elég közel ért ahhoz, hogy egy centi válasszon el egymástól, ajkait az enyémnek tapasztotta, így próbálva erőt adni. Önkénytelenül is kiszabadítottam a kezeimet a takaró alól, hogy dús hajába túrhassak velük. Így is tettem, ezzel még közelebb húzva őt magamhoz.
- Hmm - húzódott mosolyra csókolózás közben a szája. Először csak lágyan, vágyakozóan estünk egymás ajkának, de a külön töltött idő miatt egyre nagyobb sóvárgás és durvaság vette át a gyengédség helyét. Úgy faltuk egymást, hogyha valaki külső szemmel látná, biztosan azt hinné, épp a reggelim fogyasztom el. Közben a tenyere utat talált a ronda kórházi felső szegélye alá, és ahol a bőrünk összeért, a sejtjeim csak úgy lángoltak. Végül a nyelvével pecsételte meg a csókot, amiután már nem bírtam tovább várni.
- Akarlak! - suttogtam az ajkaiba, mire nevetőgödröcskéi ismét feltűntek, amit annyira szeretek.
- A kórházba? - Mélyen a szemébe néztem, amik csak úgy csillogtak, mint aki megnyerte a lottó ötöst.
- Miért ne? Szeretem a kihívások - válaszoltam nemes egyszerűséggel, amit egy kacajjal díjazott.
Megfogta a szemem, és a szemembe nézett.
- Cica, tudod mennyire szeretlek, de nem kísérelem meg, hogy a lábadozási időd alatt ne engedjenek be többször hozzád. Márpedig, ha itt és most szexelnénk egy jót, bár mire se vágyom jobban - vallotta be -, valószínűleg kitiltanának tőled - nevetett fel, gondolom megjelent előtte e kép, ahogy a doki belép a kórterembe, eltátja a száját, motyog valamit, aztán megkéri Alexet a távozásra. Tényleg muris lenne. De igaza van. Felállt az ágyról, haja most még jobban össze lett kócolva, mint amilyen azelőtt volt. - Figyi, bébi, most mennem kell melózni. Sajnálom, hogy nem lehetek itt veled, de vár a munka, aztán amint vége, bejövök, ígérem. - Lehajolt, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Szeretlek - mondta, majd gyengéd búcsúcsókot leheltem az ajkaira, hogy egész idő alatt ezen járjon majd az esze. De gonosz vagyok. 
- Én is szeretlek - válaszoltam, mire még egy utolsó alkalomra egymásra találtak ajkaink.
- Komolyan mennem kell, de ha így folytatod megcsináljuk, amit az előbb kértél, és nem fognak érdekelni az orvosok vagy a főnököm - nevetett két csók között.
- És az nekem hol baj? - kérdeztem tőle mosolyogva, miközben ajkaim egyre feljebb kúsztak az arcán egészen a fülééig. Ott gyengéden beleharaptam a fülcimpájába, maradásra késztetve. - Maradj! - suttogtam a fülébe.
- Tudod, cica, mennyire szeretnék, de nem lehet - nézett mélyen a szemem, de én azért egy búcsúpuszit még nyomtam az ajkára.
- Na menj, mielőtt meggondolom magam! - csaptam a mellkasára, mire röhögve hátat fordított, és az ajtóhoz sétált. A küszöbről még visszanézett, és dobott egy puszit még a onnan. Néztem egy ideig, de aztán elnyelte a távolság.

***

Négy nap. Még ennyit kellett bentmaradnom abban a retkes, büdös, kórház szagú szobában. Szerencsére Alex elintézte nekem, hogy Dave ezt elnézze nekem, de azért felhívott, hogy mi van velem, ami rendes dolog volt tőle.
De amint hazaértem, másnap már várt engem is munka.
- Na, hogy vagy, Vöröske? - kérdezte a főnököm, ahogy beléptem az üzletbe. A táskámat ledobtam az irodának nevezett helységbe, vagy inkább lyukba.
- Ha még egyszer vöröskének hívsz, esküszöm, fogom a tetoválópisztolyt - mutattam az asztalra, ahol a tárgy feküdt -, és egy méretes faszt rajzolok a seggedre vele, megértetted? - Dave-re néztem, akinek aprókat kuncogott az ígéretemen. - Nem vicceltem, te is tudod - Naná, hogy nem vicceltem.
- Oké-oké - tette fel a kezét, mint aki megadja magát. - Na, és hogy sikerült kórházba juttatnod magad? - terelte a témát.
- Elüttettem magam - vágtam rá, mire Dave megrökönyödve nézett rám.
- Szánt szándékkal? - méregetett, mintha azt lesné, mikor lesznek újra szuicid hajlamaim.
- Nem éppen - feleltem, de szerencsémre éppen akkor lépett be egy vendég az ajtón.
A meleg miatt egy rövid ujjú pólót és farmert viselt, miközben napszemüvege alól figyelt.  Megállt az ajtóban, és feszültség oldás miatt beletúrt göndör, barna hajába. Egy darab tetoválás sem volt rajta, nem értettem, hogy mit keres itt. Erős karjára csak úgy feszült az anyag. Mikor észrevette, hogy méregetem, lekapta a napszemüvegét, és a pólójába akasztotta.
- Hiányoztam, Jade? - kérdezte vigyorogva.
Ezer éve nem láttam. Naná, hogy hiányzott.
Könnyek gyűltek a szemembe, majd rögvest a nyakába vetettem magam. Hirtelen a lábam elvált a talajtól, és körbeforgott velem a terem. A fiú erős karjában tartott, és úgy pörgetett meg, mint egy királylányt.
- Josh - fúrtam a nyakába az arcom. - Annyira, de annyira hiányoztál - vallottam be neki.
Az előbb méregetett, erős karjával szorosan átfogta a derekam, így még közelebb húzva minket egymáshoz.
- Te is nekem, Kislány. - Letett a talajra, hogy most már tudjunk beszélgetni is.
Hátravetettem egy pillantást, de Dave elhúzott, el kellett mennie, esetleg van érzéke hozzá, hogy mikor lépjen le.
- Uramatyám, Josh! Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem elámulva még mindig attól, hogy itt van.
Hat éve nem láttam, de az alatt a hat év alatt sokat változott.
Izmosabb lett, férfiasabb, de aranyos kisfiús fáját még huszonkét éves létére is meghagyta, hosszú göndör hajával együtt.
- Nem bírtam tovább már Ausztráliában, és amúgy is megígértem, hogy még visszajövök, nem? Mindig állom a szavam - villantotta rám a mosolyát. Josh mindig is az a fiú volt, akiért bomlottak a csajok. Szexi, göndör hajú, kedves és gitáros, jó hanggal megáldva.
- Igen, megígérted - mosolyogtam.
Emlékszem, Josh volt az első szerelmem a suliban. Soha, senki nem tetszett még nekem azelőtt, soha nem éreztem még olyat, amilyet iránta anno. Aztán kilencedik közepe felé közeledni kezdett hozzám, lassan megkedveltem, megnyíltam neki és barátok lettünk. Aztán egy kicsit több... De nem tarthatott sokáig az egész. Josh szülei Sydney-ben kaptak munkát, így a fiukat is magukkal vitték értelem szerűen. Fél évig voltunk együtt, de akkor boldog voltam. Eszméletlenül boldog. De jobban szerettem annál a fiút, hogy távkapcsolatba bocsátkozzunk. Új életet kellett kezdjen. Méghozzá nélkülem. De megígérte, hogy visszajön, és most itt van. Itt áll velem szemben, és én még mindig nem hiszem el. 

- Ne sírj, cica , itt vagyok most már, rendben? - Ujjaival az államat támasztotta, rávéve így, hogy a szemébe nézzek. - Most már újrakezdhetünk mindent, érted? Új életet kezdhetünk, és a szüleim nem szólhatnak bele, hogy kivel vagyok, vagy hogy hol. - Tényleg, azt nem is említettem, hogy a volt pasim szülei nagy, céges emberek, és nem díjazták, hogy a fia egy olyanfajta punk, rocker lánnyal jár, amilyen én vagyok, és voltam akkor is.
Elfordultam, nem bírtam a szemébe nézni. Hazajött, értem. Tényleg. Megtartotta az ígéretét. De, hogy mondjam meg neki, hogy csak barátok lehetünk, mert van pasim?
- Mi a baj, édes? - kérdezte, mikor meglátta, hogy potyognak a szememből a könnyek. - Tovább léptél - mondta inkább kijelentve, mint kérdezve.  Kezével a homlokához kapott, és dörzsölgetni kezdte. - Persze, hogyan is hittem volna, hogy megvársz. Gyönyörű vagy, biztos vagyok benne, ahogy leléptem a balfasz Evans lecsapott rád.
Nem tudtam, mit gondoljak. Szólni akartam valamit, de nem jött ki semmilyen hang a torkomon.
- Sajnálom - mondtam ki végül. - De elmentél. - A könnyeim már patakokban folytak. - Azt hittem, soha többet nem látlak. Nem tehettem mást, tovább kellett lépnem. El kellett, hogy engedjelek, Josh. Te is ezt tetted volna a helyemben - csúsztak ki a szavak sírástól elfojtott hangon.
- Ezt még hat éve kellett volna lerendeznünk. Azt hittem megértesz. Azt hittem, megbízol bennem annyira, azután az este után... - Szavai felidézték bennem azt az éjszakát. Egy nappal azelőtt volt, hogy elment. Olyan pecsét is lehetett arra, hogy még megtalál, és újra együtt leszünk. De nem lehettem olyan önző, hogy ezt hagyjam neki. Tudtam már akkor is, hogy a szüleinek igaza volt. Nem illettünk össze egyszerűen. -  Szereted? - kérdezte halkan.
Tudtam, kire gondol. Alexre. Alex Evansre.
- Igen - válaszoltam, miközben a bakancsomat fürkésztem. A ruhám szegélyével játszadoztam, hogy leplezzem az idegességemet, de annyira nem használt.
Josh újra a homlokához kapott, és már fordult is volna meg, hogy elmenjen. Ki tudja, talán vissza Ausztráliába.
Már lépte volna át a küszöböt, de visszafordult.
- Akkor még annyit mondj meg, hogy van-e még esélyem - kérte.
Nem akartam elveszíteni. Önző vagyok, nagyon önző.
- Igen - böktem ki, mire Josh arcára egy angyali mosoly jelent meg. - De először legyünk csak barátok, ugye megérted? Nem akarom nulláról kezdeni. - És el sem akarlak veszíteni tettem hozzá magamban.
- Teljesen megértem. Sajnálom, amiért rádripakodtam. Nem tudom, mit hittem. - Gyors léptekkel jött vissza, én pedig engedtem, hogy a testével körülöleljen. - Sajnálom - suttogta a fülembe. - Olyan seggfej voltam, amikor azokat mondtam neked. Még mindig sokat jelentesz nekem. És igazad van, fordított helyzetben én is ezt tettem volna.
- Köszönöm - suttogtam a semmibe.
- Nincs mit köszönnöd - vágta rá. - Megígértem. - Kotorászni kezdett a pénztárcájában, majd elővett egy névjegykártyát. - Tessék. Hívj fel, ha készen állsz - mondta megértően.
Lenéztem a papírlapra, amin ez állt:
Josh Miller, a Miller New York-i ügyvédi vállalat vezetője. És mellette a telefonszáma.
Azta. Ez aztán nem semmi állás.
- Most, hogy elég idős lettem ahhoz, hogy egy vállalatot vehessek a kezembe, kértem apámat, hogy helyeztessen vissza New Yorkba. Neki kapóra jött, hogy a fia vezető akar lenni az egyik legnagyobb cégénél, nekem meg, hogy közel lehetek hozzád - mesélte el a történteket. - De most mennem kell, az egyik segédem, szabadnapot vett ki, és elengedtem, így nekem kéne tartani a frontot a cégnél...
- Semmi gond, hív a kötelesség, menj csak! - öleltem meg utoljára.
- Hívj fel, ha úgy érzed! - kérlelt Josh, majd egy puszit adott az arcomra.
- Rendben - feleltem, mire a fiú hátat fordított, és kilépett az ajtón.
Kopogtak.
Kintről beszélgetés zaja hallatszott ki, közben pedig egy nő lépett be a szalonba. Hosszú, szőke haja lobogott minden lépésénél.
- Jöhetünk? - kérdezte, de nem értettem, ki lenne még rajta kívül. Aztán megtudtam.
Egy kemény bőrdzsekit viselő, fekete hajú férfi lépett be mögötte, ahogy lóbálta a kezét, láttam, még ott is van egy tetoválás. Orrán napszemüveget viselt, de így is felismertem.
Zayn volt. A megmentőm Zayn.
- Mindkettejüknek lesz? - kérdeztem kicsit fátyolos hangon.
- Nem, csak a hölgynek - válaszolta Zayn.
Tegyünk úgy, mintha nem is ismernénk egymást. Pipa. 
- De szerintem tegezzük egymást - szólt közbe villogó mosollyal a szőke lány Zayn mellől.
- Rendben - egyeztem bele. - Akkor ülj be a székbe! - kértem, mire engedelmeskedett.
- Édes! - szólította meg a fiú a barátnőjét. - Nem lenne gond, ha elmennék egy kicsit, de ígérem, maximum negyed óra, oké?
- Menj nyugodtan, szerintem elleszek - válaszolta neki a szőkeség.
Bírom a csajt. Nem tudom, hanyadik tetoválása, de ha az első is, biztosan nem fél, ráadásul a szőke libák nem szokták csak így elengedni a pasijukat. Rögtön féltékenykedésbe kezdenek, ha már egy percet nem velük tölt a fiújuk...
Zayn kilépett az ajtón, de előtte még nyomott egy puszit a barátnője feje búbjára.
- Hova szeretnéd? Vagy van valami elképzelésed? - kérdeztem tőle, igyekeztem elfojtani a történtek hegeit, amik most felszakadtak.
- Ide - mutatott a derekára. - Egy kisebb motívumra gondoltam, valami ilyesmire. - Vett elő egy papírlapot, amire egy madár volt rajzolva.
- Tökéletes lesz - válaszoltam, aztán kaptam a fertőtlenítő után, de nem bírtam.
Tökéletes. 
A hegek túlságosan is fájtak ahhoz, hogy elfedjem őket. Könnyek hadjai indultak útnak az arcomon.
- Baj van? - kérdezte a lány a székben.
Kedves. Ezt szarkazmus nélkül.
- Nincs, minden oké - válaszoltam, miközben szipogva letöröltem az arcomról a sírás nyomait.
- Nekem nem úgy tűnik - állt fel a székből a lány, hogy ide tudjon jönni hozzám. - Uramatyám, bocsi, nagyon tapintatlan voltam, nem akartalak így letámadni, hisz' még csak a nevemet, sem tudod. Mellesleg Perrie vagyok - nyújtotta a kezét a bemutatkozás során.
- Jade - nyögtem ki, és elfogadtam a felém tolt tenyeret. - Talán kicsit tapintatlan vagy, de attól még figyelmes - mondtam neki mosolyogva, mire nála is megjelentek a nevetőgödrök.
- A barátodhoz van köze, aki itt volt? Összevesztetek? - kérdezte, mire elszomorodtam.
- Hosszú történet - válaszoltam legyintve.
- Nekem van időm, Zayn várhat, ahogy a tetoválás is. Az úgyis csak egy hirtelen elhatározás volt - vallotta be nevetve. - Nem akarsz kávézni? Tudok egy jó helyet. És akkor elmondhatod, már ha gondolod...
Mit veszíthetek vele? Ez a lány kedves, aranyos, és segíteni akar az én elcseszett életemen azzal, hogy meghallgat.
- Rendben, és köszönöm - mosolyodtam el a kedvességén. De a főnököm meg fog ölni, így is ez az első munkanapom, amióta kijöttem a kórházból, mindegy. Meg fogja érteni.
- Igazán nincs mit - válaszolta, és megsimította a karom. - Mehetünk?
Bólintottam, és már kint is voltunk az üzletből. 

100 feliratkozós különkiadás

Drága Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm ezt az élményt is, hogy már a harmadik fejezet után összejött a 100 feliratkozó, és ennyi ember van pozitív véleménnyel a történet iránt.

Köszönöm, hogy vagytok nekem, és támogattok minden pillanatban!

Nem is húznám tovább a szót...

All the love xx

Barby

ZAYN SZEMSZÖGE

"All my life, you stood by me,

when no one else, was ever behind me..."

Ha az életemet valamihez kellene hasonlítani, talán azt mondanám, olyan mint a Piroska és a farkas. Tegyük fel, hogy én vagyok Piroska és az élet a farkas. Mindenki ismeri a sztorit. A kiscsajt jól lóváteszi a farkas, ahogy engem is. Aztán mit csinál? Megeszi. Szó szerint megzabálja. Játszik vele, mint egy ócska sakk-készlettel.
De mit tehettem volna? Sodródtam az árral, és hagytam, hogy a farkas megemésszen.

***

- Jó reggelt, édes! Jól aludtál? - csikizte meg a velem szemben fekvő szőkeség a mellkasomat, aminek a fedetlenségét a paplan okozta. Közelsége feszélyezhetett volna, de nem tette, hiszen már több éve így alszunk. Alszunk is. Részben. 

Ajkaival közeledett felém, miközben a karom átvándorolt a derekára, így húzva őt egyre közelebb magamhoz.
Ki ne örülne egy ilyen fogadtatásnak? Élete szerelme mellette fekszik anyaszült meztelen, és közben megcsókol.
- Ha itt vagy mellettem, csak jól aludhatok - érzelgősködtem, és az ajkaimat erősen az övéhez préseltem. Tenyeremmel befedtem a hozzám közelebb lévő arcát, mutatóujjamal pedig óvatosan cirógatni kezdtem.
Egyre hevesebben csókoltam, akaratosabban, miközben a nyelvünk is bekapcsolódott a folyamatba. Ujjaim az arcáról lecsúsztak a nyakán, egyenesen végig az oldalán, míg Perrie csípőjéhez nem értek. Akkor magamra fordítottam a lányt, mire ő belenevetett a csókba.
De szeretem ezt. Mikor nincs kötöttség. Semmi. Csak ő meg én. Csak mi.
Perrie hirtelen elhúzódott, ami megtörte az egész varázst.
- Maradj még! - kérleltem, miközben a szőkeség már kifele igyekezett a biztonságot nyújtó ágyból.
- Szívem, te is tudod, hogy mennem kell! - Túlzottan lehorgasztott ajkai csaknem a tiszta padlót verték. - Veled tölteném az egész napot, ha lehetne... - vallotta be, inkább a szekrénynek, mintsem nekem, szegényt majdnem elnyelte az a behemót doboz, ami tele van ruhákkal.
- Az ágyban? - faggattam csábos mosollyal az arcomon, az be szokott válni.
Perrie kidugta a fejét a tucatnyi cucc közül, majd mintha beleegyezett volna a dologba, közelebb húzódott, egészen addig, míg maximum egy centi lehetett az orrunk között. Tekintetem végig puha ajkát figyelte, ahogy az mozog.
Hirtelen elhúzódott, és a feje helyén egy párnát találtam, ami pont felém repült, mégpedig szélsebesen, nem állt meg, egyenesen az arcomba csapódott, pontosabban az orromba. A szoba másik felében Perrie aranyosan nevetett, mire én az orrnyergemhez kaptam, hogy kiszedjem onnan valahonnan a hirtelen belenyilalló enyhe fájdalmat.
- Ezt miért kaptam? - nyöszörögtem, mint valami félhulla, akit az előző pillanatban ért egy kemény pisztolygolyó. - Kérek gyógypuszit! - Ujjammal a gyilkos pontra mutattam, de a lány csak nevetett, és nem is törődött a fájlaló sérülésemmel. Lehet, hogy eltört, ő meg itt kacarászik! Nők...
- Megérdemelted - nevetett ki, mire felálltam, és visszarántottam az ágyba, úgy ahogy volt, félig ruhástól, félig egy szál melltartóban...
- Kapok gyógypuszit? - tettem fel megint a kérdést, mélyen a szerelmem szemébe nézve.
A szőkeség úgy tett, mintha elgondolkozna, de tudtam, ezt előre kitervelte.
- Kapsz - válaszolta bohókásan, és hirtelen mozdulattal egy apró puszit adott az orromra. - De most már tényleg mennem kell - fészkelődött megint ki az ágyból, ahova visszahúztam, és amire büszke voltam.
- Akkor menj mihamarabb, mielőtt meggondolom magam, és betelefonálok a főnöködnek! - ugrattam, és a tenyeremmel rácsaptam a fenekére.
- Ne incselkedj! - figyelmeztetett mosolyogva, majd kisétált a szobából a kezében a felsővel, amit mára tervezett felvenni.
Amint kitette a lábát a küszöbön, a mobilomhoz nyúltam, mivel meg kellett néznem, hagyott-e üzenetet a főnököm, Josh. Nagyjából velem egyidős lehet a srác, igaz, mikor meghallottam, hogy új főnökünk lesz, azt hittem, valami zöldfülű pisis lesz, aki az apja befolyásán került az élre. És részben igazam is volt. Tényleg az apja miatt, Mr. Miller miatt, aki az egész vállalat feje, került a pozíciójára, de annyira kezdő, mint én. Márpedig, ha ügyvédi munkáról van szó, nem számítok éppen annak. Sok mindenben félrevezet a látszat. Vegyünk például engem. Kívülről, mint egy utcagyerek, néha szakadt ruhák, bőrdzseki, ha nagyon muszáj, akkor esetleg felveszek öltönyt. Mondjuk egy esküvőn. De többször nem nagyon. A tetoválásaim számát húsz után már nem számoltam. Mit nézne ki egy ilyen emberből valaki? Maximum annyit, hogy drogdíler, semmi többet. De nagyot tévednek. Mindig is érdekelt az igazságszolgáltatás, főleg apám alkoholista ítéletei után, mikor minden szarságáért engem büntetett. Akkor elhatároztam, semmi pénzért nem leszek ilyen, és az igazságért fogok harcolni. Nem tagadom, gimnáziumban a tipikus rosszfiú voltam, de mindig is tudtam, miért harcolok. És eljutottam az egyik legjobb ügyvédi egyetemre, a Harwardra. Magam se tudom, hogyan, ráadásul ösztöndíjjal, ami nagy szó. Letettem az ügyvédi diplomát, sokat jártam gyakorlati munkára, ahol nagy nevekkel dolgozhattam, és elleshettem tőlük dolgokat. Így történt, hogy egy huszonkét éves, egyáltalán nem ügyvédnek kinéző embernek adták ezt az állást itt, a Miller cégnél.
Perrie-vel még középiskolában ismerkedtem meg. Szerettük egymást. Legalábbis én szerettem. Az még akkor kiderült, hogy ő annyira engem nem.
Persze, hülyeség újra felhozni a régi sérelmeket, hiszen azok már elmúltak. El, a nyavalyát. 
Ő volt a gimi legjobb csaja, mindenki őt akarta. A bombázó istennőt, Perrie Edwards-ot. És ki szerezte meg? Naná, hogy a bradfordi rosszfiú. Szerény személyem. Senki sem tudta, mi vonzza őt hozzám, de így történt. Buliztunk, szórakoztunk, mindent, amit egy tinédzser csinál. Néha cigiztünk, és sokszor kikötöttünk az ágyban, tény és való. De a kezdetekkor hittem benne, hogy nem ezért kellek neki. Mert jó vagyok a szexben. Hanem meglátta bennem a jósrácot, amit addig senkinek se mutattam meg. De egyik alkalommal bebizonyosodott az ellenkezője, mikor az akkori legjobb haverommal találtam nagyban pettingelni. Azonnal szakítottam vele. Ez történt a végzős év elején.
Egy nyomorult szarzsáknak éreztem magam, de nem volt erőm visszavágni amiatt, amit tett. De nem is a tette miatt! Hanem, amit lelkiekben okozott... Én tényleg... Szerelmes voltam belé. Ő pedig eldobott, mint egy használt sakk-készletet, pedig soha a büdös életben nem sakkoztam.
Azonban az élet ismét közbeszólt. Azt hittem, sosem látom. Azt akartam, hogy sose lássam többé. De egy hülye nagy eseményre, amit Mr. Miller szervezett, eljött ő is. Természetesen az apja jóvoltából, de a lényeg, hogy ott volt. Meseszépen nézett ki, és mikor odajött hozzám, egyszerűen nem tudtam már rá haragudni. Újra összejöttünk, és ez már két éve...
- Szia, szívem, elmentem! - közölte, és visszajött hozzám a hálóba, hogy adjon egy búcsú csókot. - Szeretlek! - suttogta, miközben az ajkai elváltak az enyémtől.
- Én is szeretlek! - válaszoltam, és a tarkójánál fogva visszarántottam.
Kezét a mellkasomra téve csókolóztunk, nyelveink egybeforrtak.
- Mennem kell - húzódott el óvatosan, és mielőtt válaszolhattam volna, már csak a halk cipőkopogását lehetett hallani.
Egy újabb reggel veszekedés nélkül.
Mint minden "komolyabb" párkapcsolat, mi is itt állunk. Veszekedéssel teli. És a téma mi lenne? Házasság.
Körülöttem mindenki szeretné, ha megnősülnék. Anyám, hogy mihamarabb legyenek unokák. A három lánytesóm pedig már legszívesebben a koszorúslány ruhára készülődne. És Pezz... Ő akarja legjobban. Családot akar. Gyerekeket. Amire én még nem vagyok felkészülve.
- Gondolkodnom kell - mondtam az ürességnek.
Kikeltem az ágyból, rekordidő alatt találtam egy fekete felsőt, nadrágot, meg a bakancsom, amiket alig fél perc alatt kaptam magamra, és már indulásra készen is álltam.
Délután úgyis bemegyek melózni, addig is, hadd élvezzem a friss levegőt, túl fehér itt minden.
Szaladva szedtem a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb megszabaduljak az itt kialakult gondoktól. Leakasztottam a kulcsot a helyéről, és már kint is voltam a szabad levegőn. Intettem Bobnak, a sofőrömnek, aki egyben a testőröm is. Mivel nincs kutyánk, ki vigyázna egy ekkora házra, ha nem egy kocsivezető, aki mellesleg akkora mint egy teherautó? 
A közeli park fele vettem az irányt. Pedofilnak hangzik, de szeretem nézni, ahogy az emberek itt csak úgy vannak, mintha semmi problémájuk nem lenne. Leültem egy padra, ami közvetlen a park közepén álló szökőkút mellett állt. Egy nő a kislányával, a kacsákat etette, pedig külön ki van írva, hogy tilos. Don't worry! Galambok mászkáltak minden felé, amiket egy öregember szokásos módot etet.
Erről jutott eszembe valami.
Rögtön felkeltem, és céltudatosan egy olyan helyre mentem, ahol eddig még nem jártam. Vagyis jártam, csak azon a helyen még nem, pedig annyiszor elhaladtam mellette.
Chilli Tattoos.
Szerencsémre a "nyitva" felirat állt rajta.
- Segítség! - hallottam a hangot bentről. - Segítség! - ismételte meg a nő, most még hangosabban.
Beléptem a szalonba, és sietve a hang felé közeledtem. Mikor megláttam a lányt, akinek az ölében egy pár évvel fiatalabb srác ült, miközben felhúzta a pólóját, tudtam, miért kiáltoznak.
Gondolkozás nélkül odaléptem, és az öklömmel egyenesen a srác orrához közelítettem, mégpedig nem kis sebességgel. Mikor a kettő egymáshoz ért, a porc nagyot reccsent, és vér fröccsent az anyagra.
- Szerintem jobb, ha a hölgy dönti el, mikor veszi le a ruháit és mikor nem, értetted, öcsi? - kérdeztem idegesen, de legfőképpen mérgesen a hormon fűtött sráctól.
- Vagy különben mi lesz? Megversz? - Látszott rajta, ha nem tartom vissza, akkor már abban a pillanatban nekem ugrott volna a kis szarzsák. Keménykedni próbált, de nem sikerült neki.
- Ha kell, ja. És hidd el, nem lesz kellemes - vágtam vissza, mire visszavett az arcából, és kezdte látni, tényleg nem viccelek, és képes leszek péppé verni akár itt is.
- Oké, oké, békén hagyom a csajod, csak engedj el - szart be a kisgyerek, mire elengedtem az eddig szorongatott, ezer évig csinált haját. A kezem ragadt a rátapadt egy kiló zselétől, amit egy a girnyó magára kenhetett reggel a tükör előtt, ezért jobbnak láttam a gatyámba törölni azt.
A srác rögtön kifutott a szalonból, de mint akinek a seggébe csípett egy darázs. Már csak a sikítást vártam volna.
- Jól vagy? - fordultam a lányhoz, miután láttam, hogy a fiúnak hűlt helye.
Most volt időm jobban szemügyre venni. A baleset miatt vörös haja úgy nézett ki, mint egy fészek, de még így is gyönyörű volt. A festékkel is mértékkel bánt, nem úgy mint egyes lányok, akiket az utcán lehet látni.
A kérdésemre nem felelt semmit, csak bólintott.
- Akkor jó - Egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, de aztán folytattam - Épp enni készültem valahol, és nem szívesen hagynálak most egyedül. Velem tartasz? - invitáltam.
Mikor ránéztem, tudtam, hogy valami különleges van benne, nem csak a kinézetében, de kétségtelen az is lélegzetelállító, hanem a múltjában. Van valami, ami vonzott hozzá, ami feltetette velem ezt a kérdést, miközben az egész egy nagy kamu volt.
De mikor kimondta, hogy "Rendben.", nem bántam az egészet.

Harmadik fejezet

"But be loved by 

you. I wanna, I'll stay true..."

A fejem sajgott, valószínűleg a bűztől ami körülvett. Kórházszag. Életemben talán kétszer voltam itt, egyszer, amikor eltörtem a kezem, miközben fogócskáztam a barátaimmal az udvaron hatévesen, és másodszorra pedig  azért, mert a szüleim kizártak télen, mikor tizenkettő voltam. Majdnem halálra fagytam. És most is itt vagyok. És miért? Mert hagytam, hogy eltereljék a figyelmem a célomról, és emiatt egy kocsi motorháztetején végeztem. Szuper, nem? 

Körülöttem szöszmötöltek az emberek. Éreztem. 

- Meg fog gyógyulni, ugye, doktornő? - kérdezte egy mély, férfi hang. Zayn. Jutott eszembe a neve. De nem mertem kinyitni a szemem. Nem álltam készen rá, hogy lebasszam. 

- Természetesen, uram. Csak még egy kis pihenésre lenne szüksége - felelte a női hang, ezek szerint  a doktornő.

Azért aranyos, hogy érdeklődik felőlem - gyengült meg a gondolatom. - Basszus, ez az alap, azok után, hogy elüttetett. Vagy legalábbis megakadályozott abban, amit tenni készültem. 

- És meddig kell bent maradnia? - tette fel az újabb kérdést Zayn. 

De jó volt így pihenni. Csak én voltam és a hangok. 

- Még ma estére megfigyelés alatt tartjuk, de holnap már minden valószínűséggel hazaviheti a kisasszonyt - válaszolta a nő ismét, majd a léptek felerősödtek, aztán elhaltak, és engem elragadtak az álmaim bugyrai...

***

Mikor újra felébredtem, óvatosan kinyitottam a szemeim, hátha egyedül vagyok, de a kis résen keresztül láttam, hogy egy fekete hajú férfi ül az ágyam melletti széken, és az igazak álmát aludja. Mindkét szememre szükségem volt, hogy jobban megszemléljem, most, hogy nem tudja. Dús, éjfekete haját oldalt lenyíratta, de felül meghagyta a maga hosszán, így az az égbe meredt. Arca úgy nézett ki, mint egy modellé, komolyan. Egyszerűen tökéletesen. Nem lehet, hogy modell? Állát látszólag szúrós, apró borosta tarkította, ami tippem szerint nemrég lett borotválva. Egyre lejjebb haladva a testén, észrevettem a sok tintát, ami borítja a testét, de ezeket eddig a bőrdzsekije mind elrejtette a szemem elől. Kígyó, baba, mikrofon, temérdek felirat, amit ilyen távolról nem tudtam kivenni, csak egyet. ZAP.
- Tudtam, hogy jól nézek ki, de ennyire? - ugratott kedvesen, mire arcom felvette a hajam színét. Apró nevetőgödröcske jelent meg az arcán, mint aki jól végezte dolgát. Ó mennyire! Tuti ez volt az életcélja. Hogy zavarba hozzon. 
- Nem gondoltam volna, hogy még itt vagy - tereltem el a témát a kukkolásról.
- De nem így történt - válaszolta lazán, álmosságtól rekedtes hangon. A hatás kedvéért ásított egyet hozzá, majd mindkét kezét a magasba emelte, hogy kinyújtóztassa "öreg" végtagjait.  - Minden oké, amúgy? Veled? - tette hozzá a kedves kérdést. Tekintete a viccelődésből komolyra fordult, állkapcsa megrándult.
- Persze. Azon kívül, hogy egy autó motorházteteje landolt a bordáimon, minden rendben, naná - feleltem szarkasztikusan.
Ilyen vagyok. Nem tehetek róla. Rohadt szarkasztikus, amivel mindenki agyára tudok menni.
- Persze, azon kívül - felelte komoran, majd egy együttes dalának első akkordjai törték meg a köztünk lévő teret. - Bassza meg! - kiáltott fel, majd idegesen kisétált a szobából, az ajtót hangosan becsapta maga mögött. Közben az arcán vegyes érzelmek jelentek meg. Boldogság és idegesség keveréke. Vagyis a hívó nem lehetett más, mint a barátnője.
Erről eszembe jutott Alex. Fel sem hívtam, biztos keresett, mivel este nem voltam otthon. Gyors mozdulattal a mellettem lévő kis asztal felé fordultam, hátha az egyik fiókban vagy valahol megtalálom a készüléket, de sehol sem volt. Szuper! Gondolkodtam azon, hogy elkérem Zayn telefonját, de végül nem tettem, mikor pár perc elteltével visszasétált.
- Minden rendben? - kérdeztem most kivételesen kedvesen. Ajkai mosolyra húzódtak, de inkább gúnyos, mint őszinte mosolyra.
- Ezt nem inkább nekem kéne kérdeznem? - tudakolta kíváncsian.
- Kérdezheted te is, de értékelhetnéd, hogy kedves próbáltam lenni - nevettem fel. A nevetés mindenre gyógyír. Mindig ezt mondta valamelyik ősöm, de azt már nem tudom, melyik. Sose törődtek velem. Én miért tenném?
- Jó, bocs - kért elnézést, látszott rajta, hogy bánja az előző szólását. - És igen, minden rendben. - Hitetlenül néztem rá, mire megadta magát. - Oké, talán mégsem. A barátnőm előbb ordította le a fejem, hogy miért nem voltam otthon az este. Megint rátört a hisztiroham és a féltékenység, aztán tucatjára szőtte nekem az összeesküvés elméleteket, hogy milyen barna lotyóval csalom meg, és ez mennyire diszkrimináció a szőkékkel szemben. - Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha már várta volna, hogy valakinek kitálalhasson. Negatív diszkrimináció a szőkékkel szemben? Bírom a csajt - jegyeztem meg magamban.
- Igaza van - válaszoltam egyszerűen.
- Mi van?! - nézett rám a srác kidülledt szemekkel. Ha szemekkel ölni lehetne, talán most lenne az a pillanat, hogy halott lennék.
- Igaza van - ismételtem meg az előbbi kijelentésem.
- Nem, nincs - vágta rá dühösen. - De nem is értem, miért pont neked tálalok ki. Alig ismerlek.
- Jogos - feleltem. - De akkor is vele kéne lenned, ahelyett, hogy mellettem lennél. Ugyanis, nekem is van barátom. Felhívhattad volna. És valószínűleg ő is ezerszer hívott.
- Ezt mondhattad volna előbb is mondjuk - dobta be a megsértett kártyát, mint egy óvodás. Óvodás, teli tetoválásokkal. 
- Mikor?! Amikor tudatlanul feküdtem a kórházi ágyban? Vagy mikor gondoltad? Nem vagyok holmi telepatikus izé, hogy tudjak veled tudat alatt is dumcsizni! - Most már én is dühös voltam. Mi az, hogy mondhattam volna korábban is, hogy kapcsolatban vagyok! Még egy ilyen taplót...
Nem válaszolt.
- Tipikus pasi - folytattam a beszédem. - Mindig csak pofázik, de az agyát nem használja... Jellemző.
- Ez kedves, de még itt vagyok. Tudod, az a "tipikus pasi" - rajzolt idézőjelet a levegőbe a hatás kedvéért -, aki megmentette az életed, miután úgy döntöttél felbontod a KRESZ-t! - Ez övön aluli volt. Hisz' tényleg megmentett. És tényleg aranyos volt tőle, hogy bent maradt addig, míg fel nem kelek, és a saját szemével nem látja, hogy velem minden oké-e. - Ó, hogy mennyire jól kijönnétek Perrie-vel, jó ég!  
Ki az a Perrie? - emeltem rá a kérdő tekintetem, mire folytatta a beszédét.
- Perrie a barátnőm - felelte, mire összeraktam. Ezek szerint megértenénk egymást Perrie-vel. 
- Egyszer találkoznék vele - jegyeztem meg elejtve a mondatot minden érzelemtől vezérelve, remélve, hogy azért nem veszi komolyan.
Köhintett egyet, mintha nem hallotta volna, aztán fel-alá kezdett el járkálni a kórteremben. Ennél idegesítőbbet el nem tudtam képzelni... 
- Abbahagynád? Az idegeimen sétálsz, esküszöm... - szóltam rá erőteljesen, mire sértett fejjel nézett végig rajtam.
- Van egy olyan érzésem, hogy a kocsi nem csak a bordáidat döntötte romba, hanem a kedvességet is, amilyen voltál tegnap. - Kedves lettem volna? Véletlen egybeesés.
- Neked is felborulna a hormonháztartásod, ha egy kis pöcs meg akart volna erőszakolni! - hadonásztam magyarázás közben, mire csak annyit dünnyögött az orra alatt: Ezek a nők... - Valami baj van? - kérdeztem gúnyosan lenéző arca láttán.
- Nem, dehogyis. De nem akarsz véletlenül visszaaludni? Akkor nem vagy olyan goromba - mosolygott a saját kijelentésén, aztán hozzátette: Bár az a ránc a homlokodon... Huh. Az akkor is ott van - mutatott a homlokomra, mire nő létemre felpattantam, és a kis tükörhöz siettem, ami a szoba másik felében húzódott. Lábujjhegyre álltam, hogy normálisan lássam magam, és az állítólagos ráncot, de nem volt ott semmi. Anyád! 
A kórteremben ülő fiú elnevette magát a reakcióm láttán, csak nevetett, és nem akarta abbahagyni.
- Basszus! Csak ugrattál, te paraszt! - Megpróbáltam nem üvölteni neki, hogy mindenki hallja az épületben.
De Zayn még mindig nevetett.
- De ha láttad volna az arcod! Mindent megért. - Konkrétan a hasát fogta a nevetéstől. Szó szerint.
- Ezért most add kölcsön a mobilod - kérleltem, mire komoly arcot vágott, és semmi nyom nem maradt az arcán, ami arra utalt volna, hogy nevetőráncok uralták fél perce.
- Miért kellene? - érdeklődött keményen.
- Mert az enyém ki tudja hol van, és fel kell hívnom a barátom, hogy te hazamehess - válaszoltam diplomatikusan, mire a komoly arckifejezés helyét gondolkodó váltotta át.
- Rendben van - felelte, majd előhalászta a zsebéből a készüléket, feloldotta és odanyújtotta nekem.

A hatalmas mobil alig fért el az ujjaim között, mikor a kezembe vettem. A szemem viszont azonnal kiszúrta a háttérképet. Ő volt rajta és egy szőke hajú lány. Gondolom Perrie.
Megkerestem a "Telefon" ikont, majd hívást kezdeményeztem.
A vonal csengett egyet. Aztán még egyet. Majd megszólalt egy ismerős hang.
- Haló, tessék - hallatszott a vonal túloldaláról Alex.
- Szia, édes. Én vagyok az, Jade. - A szemem sarkából észrevettem, hogy Zayn próbál nem odafigyelni arra, hogy mit mondok a pasimnak, de a kíváncsisága győzött.
- Cica, te vagy az? Basszus, annyiszor hívtalak! Mi a francért nem vetted fel azt a rohadt telefont! Aggódtam érted, de rohadtul! - sóhajtott fellélegezve. - És mi ez a szám?
- Aranyos vagy, hogy aggódtál. Az egyik itteni nővér telefonjáról hívlak, mivel az enyém per pillanat nem tudom, hol van. - Nem szerettem volna hazudni neki, de így jött ki. Jobb, hogy nem tud az egész esetről, köztük Zaynről sem.
- Oké. De várj! Milyen nővér?! Hol vagy te most? Miért vagy kórházban? - válaszolta meg a saját kérdését. Igazat mondjam neki, vagy hazudjak megint? Inkább elmondom neki ezzel kapcsolatban az igazat.
- Tegnap elütöttek, mikor akartam menni haza. Siettem, ezért nem vettem észre az autót, és már meg is volt a baj - adtam meg neki a választ.
- Baszki! De jól vagy, cica? Mit mondott az orvos? Mikor jöhetsz haza? Tudod mit? Most indulok be hozzád. A St. Paulban vagy? - Bármi is történt, nagyon örültem neki, hogy így aggódik értem, amit nem minden pasi tenne meg a barátnőjéért, csak a jobb fajta pasik. Nem hiába érzek iránta valamit.
És előtört belőlem a kislány, aki mindig is vágyott egy hercegre, akivel aztán boldogan élhetnek, míg meg nem halnak.
- Igen, már minden rendben. Nem beszéltem még az orvossal, de a nővér azt mondta, hogy hamarosan - mondtam megint a hazugságot. - Köszi. Szeretlek - tettem hozzá óvatosan, mivel tudtam, nem vagyok egyedül a szobában.
- Én is. Érted bármit. Csók - adott ki egy cuppanós hangot, majd bontotta a vonalat, meg sem várva a válaszom.
- Csók... - lehelték a levegőbe ajkaim, majd a mellettem ülő férfi felé fordultam. - Köszi - mondtam, és megpróbáltam felállni, hogy visszaadjam neki a telefont, de hatalmas fájdalom szúrt az oldalamba, amitől a lábaim önkéntelenül is összerogytak, én pedig a földre hulltam.
Aztán újra minden olyan volt, mint mielőtt felkeltem.
Sötétség borított mindent.

Második fejezet

"Someday you're 

gonna see the things that I see..."

Minden lány álma, hogy egyszer a mesébe illő megmentőjével töltsön el egy délutánt csak azért, mert a hercege nem akarja őt annyi trauma után egyedül hagyni. Bár én ezt nem bántam. 

Lassan sétáltunk az utcán, és egy csomót beszélgettünk, mire eszembe jutott bemutatkozni.

- Jade vagyok, amúgy - mondtam esetlenkedve, mire a titokzatos idegen, aki a vénáimban folyó vér szerint nem marad sokáig az, hanem pár percen belül elmondja a nevét, és így megtudhatom, hogy hogyan is hívják a megmentőm.
Lassított a léptein, majd a szemembe nézett, és úgy mondta ki azt a pár szót.
- Zayn vagyok. Zayn Malik - A szavai ismerősen csengtek, de nem tudtam honnan vagy miért.
- Megköszöntem már, hogy megmentettél? Nem tudom mihez kezdtem volna azzal a sráccal, de most komolyan? Pornó nézés helyett random eladókat akarnak megerőszakolni? - tettem fel a nagy kérdést, ami úgy látszik viccesen hatott, mert Zayn ajkai körül megjelent két nevetőgödröcske.
- Igen, vagy ezerszer. Nincs mit, csak jókor voltam jó helyen - közölte lazán, miközben a vállait a magasba emelte.
- Kétlem, hogy így lenne - feleltem csendesen, aztán hozzátettem: Amúgy hova megyünk?
Nem szeretem a meglepetéseket. Szimpi a srác, és komolyan nem tudom, mi lett volna velem nélküle, de attól még most ismertem meg. Nem megyek bele látatlan dolgokba.
- Remélem éhes vagy. A közelben van egy McDonald's. - Felém fordult, és mosolyra húzta a száját, mire kivillantak a fehér fogai.
Nem mertem bevallani neki, de farkaséhes voltam. Szótlanul haladtunk egy ideig az utcán, de éreztem, hogy már közel járunk a célhoz, mivel láthatóvá vált a cégér logója.
- Jól vagy? Mármint testileg remélem nem ért nagyon hozzád, de lelkileg? - kérdezte hirtelen mielőtt odaértünk volna.
- Igen, köszi. Szerintem minden rendben van, vagy lesz. Nem gáz - válaszoltam. - De tudod mit? - tettem fel neki egy kérdést, mire nagy szemekkel nézett rám. - Egyezzünk meg. Te nem kérdezed meg többet, hogy jól vagyok-e, én meg nem köszönöm meg újra és újra? Rendben? - böktem ki végre az ajánlatot, mire egy apró sokk után elfogta a nevetés.
- Rendben - válaszolta miután abbahagyta a nevetést.
- Most mi van? Ennyire azért nem volt vicces - fordultam felé dühösen, mintha haragudnék rá. De persze nem tettem. 
- Ne menj ügyvédnek. - Egyre több nevetőránc keletkezett az arcán, mire én se bírtam tovább nézni őt a durci tekintetemmel, és nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Hé, szerintem nem volt rossz - viccelődtem tovább, de aztán odaértünk a gyorskajáldához. A fiú előrelépett, és udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd beengedett. Bevártam míg ő is átslisszol a magától záródó bejáraton, és egymás mellett haladtunk a kassza felé.
- Sziasztok! - köszönt ránk a fiatal lány a pult mögül. - Mit adhatok?
- Mit kérsz? - nézett rám Zayn kíváncsi tekintetekkel. Felnéztem a táblára, és megakadt a tekintetem egy hívogató ételen.
- Csibeburger menüt kólával - válaszoltam a lánynak, mire ő beütötte a rendelést a gépbe, és Zaynhez fordult.
- Én egy BigMac-et, sajtburgerrel, kis krumplival és egy light kólával - diktálta be ő is a kérését, mire a pult mögött állók szorgoskodni kezdtek, és egy perc alatt elkészítették a rendelést.
A fiú felkapta a tálcát, és hátulról vezetett, hogy merre menjek. Az étterem színültig tele volt emberekkel, romantikázó párocskákkal és tinédzserekkel, akik valószínűleg nap mint nap itt költik el a zsebpénzüket.
Egy eldugott zugban találtunk magunknak helyet. Beültem a zöld álbőrrel felhúzott garnitúrára, Zayn pedig kihúzta a székét, és velem szemben helyezkedett el.
- Mennyivel tartozom? - kérdeztem megtörve a csendet.
A férfi kérdő tekintettel vizsgálgatott, majd megszólalt:
- Semmivel. Meghívtalak. - A tekintetében újra egy mosoly szikrája jelent meg.
Ő ezt élvezi? Élvezi, hogy ennyivel tartozok neki? Megmentett és még kajálni is meghív. 
Mit képzel? Ő nem... Nem a pasim! 
- De ezt nem csinálhatod - zártam le a vitát, és előhúztam a pénztárcámat az apró táskámból. Kinyitottam a szütyőt, és elővettem egy 5 dollárost, majd a tálca felé eső részére helyeztem. - Nem akarok tartozni neked. Azt se tudom ki vagy, csak a nevedet, de akkor sem. Nem szeretek az embereknek tartozni és kész. Így is megmentetted a szűröm attól a kreténtől.
Elmosolyodott. Tetszett neki, hogy forr a vérem. Adok én még neki dühöt annyira, hogy megemlegeti. 
- Meghívtalak, vita lezárva - mondta ki, és átnyújtotta felém a bankjegyet, de miután észrevette, hogy nem veszem el a kezéből, nemes egyszerűséggel letette az ebédem elé.
- De nem - vitatkoztam vele, és a pénz újra útra kelt a tálca másik irányába.
- De komolyan meghívtalak. Nem tartozol semmivel. Figyelj! Valószínűleg úgyse fogunk többet találkozni, ahogy vége lesz ennek az ebédnek. Az előbb éltél át egy szar szituációt. Egy faszfej gyerek meg akart erőszakolni. Annyit hadd tegyek már érted, hogy állom a kajádat - érvelt a saját álláspontja mellett. - Kérlek - tette hozzá, és nagy szemekkel figyelte a reakcióm.
- Ó basszus - csaptam az asztalra, mire mindenki elhallgatott, aki a helységben volt, aztán mikor látták, hogy minden rendben, visszafordultak az addigi teendőjükhöz. Vonjam magamra az emberek figyelmét: pipa. - Köszönöm - feleltem halkan.
- Megbeszéltük, hogy nem köszönsz semmit - kacsintott rosszfiúsan, mire egy kósza mosoly vett erőt rajtam.
Ezt a pillanatot választotta valaki, hogy felhívjon, mivel a táskámban megszólalt a Worth It. 
- Basszus - csúszott ki a számon, majd elkezdtem kotorászni a táskámban, de a mobilom csak nem akart előkerülni. A zene csak szólt, és csak a szerencsémnek tudtam be, hogy nem érdekelt senkit. Nem érdekelt, kipakoltam a táskám egész tartalmát. Előkerült rágó, zsepi, néhány rajzom, zsepikre firkált rajzok, a kulcscsomóm és még több rajz. Természetesen legutoljára a telefonom került elő a táskám bugyraiból.
- Szia - szóltam bele ziláltan mikor felvettem.
- Szia, édes - szólalt meg egy szívmelengető hang a vonal másik oldaláról. Alex hívott. Felnéztem, és láttam, hogy Zayn a "műveimet" nézegeti sorra.  - Haza tudsz jönni? Kivételesen szabad a délutánom, és gondoltam együtt tölthetnénk. Kihasználhatnánk az alkalmat. - Hangjában a jól ismert rosszfiús humor jelent meg. De én ezt is szerettem benne. 
- Hmmm. Csábító - mondtam neki halkan, nem akartam, hogy ezt a velem szemben ülő férfi is meghallja. - Indulok - böktem ki a végére. Valahogy kimagyarázom. 
- Mi a baj? - nézett rám Zayn kérdő tekintettel, mikor megszakítottam a vonalat. Gyorsan pakoltam vissza az összes cuccomat a helyére, nem érdekelt, hogy mekkora rumli lesz benne. Mindig az van ott, vajon miért nem találok benne semmit? 
- Semmi, de most sietnem kell haza. - Tudom, elég gyatra kifogás, de na. Mennem kell és kész. A fiú arcára gondolkodás jelei ültek ki és rengeteg kérdés, amit nem tudott hová tenni. - És köszönöm azt, amit ma értem tettél. Tényleg. Meg az ebédet is. De tényleg mennem kell.
Gyorsan felálltam, oldalazva átjutottam a két asztal között, majd az ajtó felé vettem az irányt. Mikor elmentem mellette, hallottam egy csendes sziát, de már nem fordultam vissza rá.
Erőteljesen csörtettem ki az étteremből, kinyitottam az ajtót, majd hagytam magam után becsukódni. Mikor kiléptem, megcsapott a friss levegő illata, és már nem éreztem semmit, csak szabadságot. Egy megálló választott el busszal a szalontól, és onnan már csak egy hazáig, amit minden nap bliccelni szoktam. A lámpa előttem váltott át pirosra, mire én nagy szitkozódva megálltam, mire az autósereg megindult, és szemlátomást a busz is pont most akart beparkolni a megállójába. Várjak még egyet vagy siessek még gyorsan át? 
Átmegyek - döntöttem el magamban. Az egyik sofőr pont lemaradt annyi ideig a másiktól, hogy átérjek, mielőtt elütne. Sietni fogok. 
Körültekintettem megint, készen, hogy átsprintelem a két párkány közötti távolságot. Mikor az autó elviharzott előttem, leléptem a járdáról, és nekiveselkedtem az útnak.
De egy hang félbeszakította a tervem.
- Jade! - kiáltotta a hang, mire hátrafordultam, és Zayn állt a gyorskajálda előtt, és engem szólongatott.
Az egész olyan gyorsan történt.
Még egy fék hangját hallottam, aztán elsötétült körülöttem a világ.