Hatodik fejezet

„Your hand fits in

mine like it’s made just for me…”

Óvatosan belehelyeztem a zárba a kulcsot, de nagy meglepetésemre az nem kattant.  Lehúztam a kilincset és beléptem a nyitott szobába. Otthon csak a szokásos „rend” fogadott. Szennyes cuccok a földön, szemetek szétszórva. Még nem volt időm megcsinálni, Alex meg… Úgyse fogja. 

- Te vagy az, édes?  - kérdezte egy kedves hang, ami a rögtön megnyugvást adott. 

- Igen! – kiáltottam be a hálóba, ahonnan a kérdést hallottam, mire egy barna hajú herceg lépett ki a szobából. Igaz, nem ült fehér lovon, nem adtak neki a szülei egy csomó lóvét, de mégis az én mesebeli hercegem volt. Ott volt nekem, amikor mindenki, szó szerint mindenki elhagyott és belém rúgott egy óriásit.

- Szia, cica – közeledett felém, majd egyre nagyobb léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot. Mikor egy centi sem választotta el a testünket egymástól, kicsit rücskös tenyerébe vette az arcom, és először apró csókot lehelt az ajkaimra, amolyan „na végre, hogy itt vagy” alapon. De én többet akartam, és tudtam, hogy ő is. Puha, meleg ajkaival távolodni akart tőlem, de nem engedtem neki. Karomat a nyaka köré fontam, úgy húztam magamhoz még közelebb. Tudta, mire vágyom, és engedelmeskedett néma kérésemnek. Immár durván préselte a száját az enyémhez, ragaszkodóan, követelőzően, és nekem ez tetszett. Kívánatosan az alsó ajkába haraptam, mire egy vágyakozó hang szűrődött ki az ajkai között. Elmélyítve a köszönést, nyelvével pecsételte meg az attrakciót, én engedelmesen szétnyitottam a kaput neki, mire a nyelveink táncra perdültek. 

- Hmmm, ilyen üdvözlést… - mondtam, mikor ajkaink szétváltak, de kezemmel továbbra is a nyakát karoltam.

- Megérdemled, cica – becézett, közben egyik kezével a derekamat markolászta, míg a másikkal az egyik tűzvörös tincsemet pécézte ki, és játszadozni kezdett vele.  – Milyen volt a munka? – érdeklődött, a derekamon fekvő ujjai óvatosan becsúsztak a felsőm szegélye alá, és ahol a bőrünk találkozott, úgy éreztem, mintha lángolnék.

- Furcsa – válaszoltam tömören, agyamban pedig azon filóztam, hogy elmondjam-e neki, hogy Josh hazajött és meglátogatott, vagy inkább hagyjam az egészet, mert csak idegeskedne. Az utóbbi változatnál döntöttem. Jobb lesz neki, ha nem tudja.

- Miért? – nézett a szemembe, én pedig igyekeztem nem elveszni a gyönyörű zöldesbarna szempárban.

- Találkoztam egy lánnyal. Nagyon aranyos volt. Meghívott kávézni, így elmentünk az egyik közeli kávézóba.  A pasijával jött, aki végül elment, aztán a lány látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen a toppon, így megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele kávézni. Erre csak azt válaszoltam, hogy miért ne. Úgy sem akart még nagyon tetoválást, jobban belegondolt, és csak hirtelen fellángolás volt – fejtettem ki a „furcsa” jelzőt, kihagyva a történetből Josht.

- Ahha, de te nem vagy az a barátkozós típus, tudod… Lena után, meg mondjuk azelőtt sem voltál valami nagy társasági ember… - Túl jól ismer. És minden, amit mondott, az igaz. De volt valami abban a lányban. A kisugárzása, a kedvessége, ami az egészet elhessegette.

- Igaz, de kedves volt, nem akartam megbántani – vontam meg a vállam, mire Alex abbahagyta a faggatózást, és inkább ő mesélt.

- Ma egy régi  ’57-es Chevi-t hoztak be javításra. Egyszerűen gyönyörű az a kocsi, esküszöm – kezdett bele a regélésbe.

Alex egy autójavító műhelyen gülizik elég sokat, imád bütykölni és javítani. Talán ezért fogadott be engem is…

Még mesélt olyanokat, hogy az emberek nem tudják, hogyan vigyázzanak az efféle régiségekre, és nem való az ilyen ürgék kezébe egy olyan csodaszép járgány. Én sosem rajongtam az ilyenekért, de ha őt ez teszi boldoggá, ki vagyok én, hogy az útjába álljak?

- Nem nézünk meg lazításképp egy filmet? – kérdezte, és már vette is elő a laptopját, hogy keressünk rajta egy olyat, ami mindkettőnknek megfelel. 

- Oké, mutasd, mik vannak! – utasítottam, ennek hatására Alex felém fordította a gépet, hogy én is láthassam.  – A lázadót? – kérdeztem, hátha megnézi velem Theo James újabb filmjét.

- Nemár! – panaszkodott. – Annak már az első része is olyan nyálas volt, majdnem kitaccsoltam, miközben megnézetted velem. Megesküdtem, hogy olyat még egyszer, sosem! – És komolyan gondolta. Szegény, miattam végigszenvedte a filmet.

- Oké-oké – egyeztem bele, majd megnézem egyedül. – Akkor az új Adam Sandler film?

- Pixel? – kérdezett vissza, mire csak bólintottam, de ő csak a fejét rázta. – Az nem gyerekes egy picit? – nevetett. Hát nem tudom, lehet.

- Oké, Mr. Válogatós. A kémmel lenne valami bajod? – néztem rá tettetett sértődöttséggel, de ő állta a tekintetem.

- Jó, legyen az – adta meg magát feltett kézzel, mintha valami nagy hibát követet volna el, de arcáról nem lehetett letörölni a vigyort.

Csináltam popcornt, amit majd még venni kéne, mert az volt az utolsó csomag itthon. 

- Tessék – tartottam felé a tálat, mire elvett egy marékkal és elegánsan a szájába tömte az egészet. – Hülye – mondtam miközben rázkódott a vállam a röhögéstől, és nyomtam egy apró puszit a popcornnal teli szájára.

Közben elindult a film. Jude Law megjelent a képernyőn elegáns öltönyben, de éreztem, hogy a mellettem ülő férfi nem a laptopot sasolja, annál inkább engem.

- Mi van? – kérdeztem, miután én is levettem a tekintetemet a „vászonról”.

- Gyönyörű vagy – tette meg a nagy vallomást. Egyik kezét az enyémre kulcsolta, és nemes egyszerűséggel alrébb tolta a laptopot, míg másikkal az arcom felé nyúlt, hogy közelebb húzzon és megcsókoljon.

Egyáltalán nem volt ellenemre, mit ne mondjak.

Amelyik kezemmel nem az övét fogtam, óvatosan fellépkedtem a combján, egészen a felsője szegélye alá, és lassan kezdtem felfele húzni, jelezve ezzel neki a szándékom. Ajkaimmal megszakítottam a csókot, és a füle felé haladtam. Mikor odaértem, aprót beleharaptam a cimpájába, mert tudtam, hogy azt imádja.

- Cica, megőrjítesz – vallotta be. – Így már nem maradt sok önuralmam, és amúgy is, nem filmet nézünk? – nevetgélt, bár éreztem a hangjában, hogy csak húzni akarja vele az agyam.

- A francba ezzel a filmmel meg a popcornnal. – A laptopért nyúltam, hogy leállítsam a filmet, és végleg eltávolítsam az utamból. – Vagy inkább Melissa McCarty-t választod helyettem? – kérdeztem, mikor visszafordultam felé. Éreztem a leheletét, tudtam már a választ a saját kérdésemre.

- Oh, cica, sosem tennék olyat – felelte gondolkodás nélkül, és a számra tapasztotta az övét, majd csodálatos kezeit a derekamra repítette, úgy terelgetett az ölébe. A nyaka köré fontam a karom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, ha szükséges, és engedtem, hogy nyelvével az enyémet kényeztesse. Ujjai a lenge felsőm anyaga alá másztak, ezzel segítve le rólam a ruhát. Az alját megfogta, gyors mozdulattal átvetette a fejem felett, aztán a földre hajította.  – Tökéletes vagy – motyogta, miközben puha ajkai a nyakamon vándoroltak le a most már szabadon hagyott felületen.  – Nem is tudod, mennyire kívánlak. – Nem válaszoltam semmit, csak némán hallgattam a vallomásait, miközben gyakorlott mozdulattal szedtem le róla a pólóját.  A szürke ruhadarab is a padlón landolt, az én fekete felsőmön.  Ujjaival a melltartópántjaimat birizgálta, majd úgy látta legjobbnak, ah eltávolítja a zavaró tényezőket.  – Szeretlek – mondta ki. Tudtam, hogy nem csak a túlfűtöttség és a szex hevében mondja, hanem komolyan is gondolja. Beavatott néhány mocskos ügyébe, tudtam, milyen volt még kamaszkorában, de nem érdekelt. Tisztában voltam vele, hogy már nem ugyanaz a meggondolatlan kissrác, aki akkor volt.

- Én is szeretlek – válaszoltam, majd a nadrágja gombjához nyúltam, és kiakasztottam azt a helyéről. 

Végül az összes ruhadarabunk a földre került, de csak egy gondolatom volt. Szeretem. Ezt a fiút szeretem.

***

Másnap a hülye csengőóra ébresztett, mégpedig ezzel azt jelezve, hogy ébredezni kéne…

- Basszus – nyöszörögtem az álmosságtól.  Megdörzsöltem a szemeim, hogy végre láthassak valamit.  Mellettem Alex is érzékelte az irritáló jelzést, így mozgolódni kezdett. Barna haja összekócolódott az alvástól. 

Óvatosan kikeltem a paplan alól, hogy ne keltsem fel szegényt, hadd aludjon, ha egyszer neki csak későbbre kell bemennie szerelni. 

Az időjárás-előrejelentés mára napos időt mondott, egészen pontosan 27°-ot jelentett be. Ezzel a tudattal léptem a szekrényemhez, hogy előkotorjak egy megfelelő öltözetet. Maradtam a jól megszokott koptatott sortomnál, felsőként pedig egy fekete kötött hatású pólót találtam, ami illett a körmöm sötét színéhez.

- Ilyen korán menned kell? – nyöszörögte egy hang a hátam mögül, miközben én a kiválasztott ruhadarabokat igyekeztem felvenni. 

Megfordultam, hogy hálótársam szemébe tudjak nézni, úgy válaszoltam.

- Sajnos. Így is sokat hiányoztam most minden miatt… Muszáj bemennem – feleltem, bár én élveztem, amit csinálhatok. Szerettem rajzolni, művészkedni, alkotni. Ez volt a nekem való hely, és már egy ideje itt gülizek, szóval Dave-nek is hűséges munkaereje van.  

- Ahj – hallottam, hogy Alex a hátam mögött felsóhajt, és teljesen az arcára húzza a takarót, hogy visszaaludjon. 

Kiosontam a szobából, egyenesen a fürdőszobába, ahol gyorsan feltettem a szokásos sminkemet. Tus, ceruza, spirál kombinációt.  Magamra húztam a mindennapos ékszereimet, aztán már indultam is a cipőspulthoz, hogy megkeressem a rongyosra hordott fekete bakancsom.

Még utoljára visszamentem a hálóba, hogy elköszönhessek rendesen Alextől.

- Szia. Elmentem – suttogtam a fülébe, mire kinyitotta a szemét, így egyenesen a sötét íriszeimbe válaszolt.

- Rendben, szeretlek. – Közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. Ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta, és a helyzet miatt, most én fogtam a tenyereim közé enyhén borostás arcát.

- Én is szeretlek – feleltem, mikor eltávolodtunk egymástól. Már mentem is a küszöb felé, hogy ténylegesen is munkába indulhassak, de még egyszer megszólalt.

- Mikor jössz, cica? – kérdezte álmossággal a hangjában.

Visszafordultam még az ajtóból, és úgy válaszoltam.

- Még kérdéses, de mindenképp írok – ígértem, majd sietve léptem ki a bejárati ajtón, mert ha így fogok továbbra is totojázni biztosan elkések, aminek már nem lenne jó vége…   

Futva közlekedtem az utcán, sűrűn elnézést kérve, de attól még kaptam néhány „kedves” szót az arrajáróktól. Mikor a bejárathoz értem, erősen becsaptam az ajtót, mire Dave egy dühös pillantással jutalmazott. 

- Szia, Angyalom! – becézett köszönésképpen. Igaz, csak pár évvel idősebb nálam, de nem az én esetem. Meg amúgy sem szeretnék többet tőle, mint munkakapcsolat.

- Ne „angyalomozz” itt nekem! – szóltam rá mérgesen. Sosem szerettem, ha olyasminek hívnak, amitől a természetem messze áll. Na, az angyal ilyen. A bukott angyal. Na az már más tészta.  – Tudod, hogy rühellem, ha így hívsz! – Naná, hogy tudta, de csak azért sem hagyott fel vele…

- Gond van, Angyalom? – Nyomott egyet direkt az utált szóra. Hogy baszná meg egy jól irányzott villámcsapás.  – Csak mert tegnap elmentél…

Semmi gondom azzal, ha számon kér, hiszen a felettesem, én pedig ismét csak egy levéllel léptem le.

- Igen, tudom. És sajnálom, csak… Felcseszte az agyam egy igen kínos helyzet – válaszoltam, kikerülve, hogy megtudja, fiú van a dologban.

- Hmm, én fel tudnálak vidítani – ajánlkozott perverzül.  Poénból közeledett felém, hogy megölelhessen.

- Baszd meg! – löktem el magamtól, mire csak felkacagott.

Ő már csak ilyen. Meg lehet szokni, ha már több mint öt éve itt gülizik az ember, és el kell viselni azt a fenevad pofáját. 

 - De ha mégis… - tette fel újra az ajánlatot, mire szembe álltam vele, és keresztbe fontam a karom.

 - Ümm-ümmm – ráztam meg a fejem. – Még mindig nincs rád szükségem.

Tisztában vagyok vele, hogy hülyül, igazából az érett, idősebb nők az esetei, amit már akkor tisztázott velem, amikor először betettem a lában a szalonba. 

Egy idegesítő hangra lettem figyelmes. Az a rohadt csengő…  A bejárati ajtóra szerelt kis csilingelő harangocska jelezte, hogy egy újabb vendég érkezett.  A szél miatt kilétét fekete pulcsi takarta, kapucniját a fejébe húzta, így azt se tudtam megállapítani, hogy fiú-e vagy lány.  Oké, de talán azt igen. Fekete, térdnél kivágott farmert viselt, lábfejeit hatalmas bakancs borította így ősz elején. Mikor átlépte a küszöböt, szemeivel közbetekintett, majd lekapta azt az istenverte csuklyát a fejéről, így megismerhettem.

Fekete haja az égnek állt az előző mozdulattól, így olyan beletúrni valónak tűnt. Bal fülében egy kisebb fajta fültágító díszelgett, jobb orrlyukában pedig egy fém piercing csillant. Mikor meglátott, egyenesen felém haladt, meg sem várva azt, hogy én fogok-e majd rajta alkotni, vagy Dave.

Barna íriszeit rajtam legeltette, ahogy egy húszan éves hímnemű szokta, ahogy meglát egy korabelit csajt.

- Jó napot! Segíthetek? – Állította meg Dave az eszelősen felém közeledő fickót.

- Csá! – intett neki lazán, majd felém fordult. – Beszélnünk kell! – kérte olyan tekintettel, amit nem lehetett visszautasítani.

Dave-re néztem, aki csak bólintott amolyan „Nyomás, úgyse hiányoztál öt éven keresztül egyszer sem!” nézéssel.  Amit én szintén egy biccentéssel vettem tudomást, és követtem kifele az alakot.

Követtem Zaynt.